00. Chapter

Hello, babes.!♥

Amint látjátok kezdetét vette egy új történet. Telis tele új karakterekkel, új csavarokkal.. 
De ahhoz, hogy ez a történet taroljon, szükségem volt egy tírsíróra. Hihetetlenül hálás vagyok Boginak, már így is nagyon sokat segített! Ezt a fejezetet Ő írta, ami csodálatosra sikeredett.:)
A fejezeteket váltogatjuk, egyenlőre nem tudjuk az időpontokat, hogy mikor rakjuk fel a részeket.. 
Szeretném, ha a prológus is nagy sikert aratna! Ha egy-egy hosszabb kommentet megengednétek magatoknak, annak nagyon hálásak lennénk!!^^
Jó Olvasást, és Jó Kommentelést Nektek!♥
Bo'x

A telefonom hangos csörgéssel ébresztett. Nyöszörögve nyomtam ki a tegnap bekapcsolva felejtett ébresztőt, majd a fejemet a párnámba fúrtam. Pár perc múlva kénytelen voltam felhagyni a próbálkozással, hogy visszaaludjak, így vettem pár nagy levegőt, majd felszenvedtem magam ülő helyzetbe.

Szombat reggel 8 óra volt. Elmebeteg, aki ilyenkor felkel.

Belebújtam az ágyam mellett várakozó mamuszomba, és kicsoszogtam a fürdőbe. Miután nagyjából rendbe kaptam magam, úgy gondoltam, ideje megreggelizni.

- Apa! – kiáltottam, miközben lefelé lépdeltem a lépcsőn.

- Apu itthon vagy? – kérdeztem újra, mikor leértem. Nem hallottam semmit, így kimentem a konyhába némi ételért. A hűtőn egy hatalmas, rózsaszín papír volt, pár mágnessel felfogatva.

„Ma korán behívtak dolgozni. Ha felkeltél, hívj fel. Sietek haza. Szeretlek.”

Az utolsó szót suttogva én is kimondtam. Szerettem apámat. Anyám halála óta ő nevelt. Nem hagyott egyedül, nem küldött árvaházba, vagy holmi messzi rokonokhoz, hanem magára vállalt. Megtanult értem főzni, mosni, és még takarít is! Igaz, amióta idősebb lettem, már nincs egyedül ezekben a dolgokban.

Szoros a kötelék kettőnk között. Elválaszthatatlanok vagyunk. Nem csak a lánya, hanem egy barátja is vagyok. Velem leülhetett meccset nézni, előttem sosem kellett megjátszania magát. Én úgy szerettem, ahogy van.

Egy szelet nutellás kenyérrel, és egy bögre tejjel foglaltam helyet az íróasztalom előtti széken, és felnyitottam a MacBook-ot. Mindig is rendszerető voltam. Nem emlékszem, hogy valaha is találkozott-e a laptop az ágyammal.

Megnyitottam pár oldalt, majd a telefonomat előkeresve felhívtam aput. Mindig legfeljebb a harmadik csengésre felvette, akkor is, ha nem ért rá, így egy kicsit kezdtem megijedni, mikor már negyedszerre kapcsolt hangpostára.

Úgy voltam vele, hogy hagyom, valószínűleg csak le van némítva.

A gépemen tovább kerestem az egyetemek, főiskolák, és szakképzések között, míg nem csöngettek.

Kinyitva az ajtót egy ismeretlen, egyenruhás férfi állt előttem. Rendőr volt. Épp mondtam volna, hogy rossz címre jött, mikor megszólalt.

- Maga Jade Miller? – Ohh. Szóval mégis jó címre jött. A szemeim kitágultak, és az ajkaim elnyíltak egymástól, de megszólalni mégsem tudtam. Óvatosan bólintottam, és vártam, hogy folytassa.

- Azonnal velem kell jönnie. Kap pár percet, hogy pakoljon. A ház előtt parkol egy kisbusz, oda jöjjön, ha készen van. – Végig komoly volt a hangja. Fogalmam sem volt, hogy mi történhetett.

Csak nem csinálnak ekkora ügyet pár füves cigiért meg egy-két gyorshajtásért, nem?

Remegő kezekkel dobáltam bele pár fontos dolgot a táskámba. Iratok, pénztárca, dezodor… Mikor mindennel megvoltam kiléptem a házból. Alig találtam bele a kulcslyukba az idegességtől. A fémlapok hangos csörömpöléssel estek ki a kezemből, én pedig az ajtónak támasztottam a homlokom. Lehunytam a fejem, és vettem pár mély levegőt. Lépteket hallottam magam mögül, így megfordultam. A már ismerős rendőr közeledett. Barátságos, sajnálkozó mosollyal vettem fel a lábaim előtt heverő kulcscsomót.

- Had segítsek. – Mondta halkan, én pedig bólintva odébb álltam. Figyeltem, ahogy bezárja az ajtót, majd elvezet az utca túloldalán parkoló fekete kocsihoz.

Hátra ültem, és egész úton nyugtató légzőgyakorlatokat végeztem.

- Megkérdezhetem, hogy mi történt? – kérdeztem, mikor leparkoltunk.

- Bent mindent elmondanak. – Nagyon kezdtem megijedni. Egy szobába vezettek, ahol egy idősebb, 50 év körüli férfi ült egy fotelban. Felállt, mikor beléptem, hogy kezet tudjon fogni velem.

- Jó napot Miss Miller. Én Mike Wilson vagyok, a bűnügyisektől. Foglaljon helyet, kérem. – Követtem az utasítását, és leültem vele szemben.

- Nézze, én nem tudom, hogy mi folyik itt, de örülnék, ha valaki végre mondana valamit, mert ez kibaszottul nem tetszik nekem. – A mai első ép mondatom. Haladunk, csak lassan.

- Rendben. – köhintett egyet, és hallottam, ahogy csukódik az ajtó mögöttem. Nem is tudtam, hogy rajtunk kívül volt itt más is.

- Mikor látta utoljára az apját? – kérdezte, és összefonta az ujjait az ölében. Hogy tud ilyen nyugodt lenni?

- Tegnap este. Ma reggel korán ment dolgozni… - Nem értettem miért kérdezi ezt. Bűnügyisek? Nagyon kezdtem félni. Ha apámmal történt valami…

- Értem. Mit tud erről a férfiről? – tolt elém egy képet.

- Ő apám főnöke. Ha minden igaz, James-nek hívják. – Bólintással jelezte, hogy jól emlékeztem. – Miért?

- Ő az egyik gyanúsítottunk. – mondta és ismét hátradőlt.

- Gyanúsított? Oké, mi folyik itt, mert én már… - de nem hagyta, hogy végigmondjam.

- Az apját ma délben holtan találták egy raktárépület mellett. Három lövést kapott…

Remélem tetszett, és várjátok már az első részt! Addig is...örülnénk pár kommentnek....:)