04. Chapter

Sziasztok!
Először is had köszönjem meg a sok visszajelzést, amit kapunk. Annyira elérzékenyültem az egyiknél, hogy fogalmazni is elfelejtettem, ezért bocsánat. :) Mivel sokaknak még mindig nem tiszta, ezért szeretném kiemelni, hogy KETTEN vagyunk. A név hasonló, ezért össze lehet keverni, de láthatjátok, hogy mindig többes számban fogalmazzuk a kis leveleinket.
Meghoztam a következő fejezetet, bár kicsit csúsztam vele. Ne haragudjatok, nem volt tervben.
Remélem tetszeni fog, és megint kapunk pár aranyos hozzászólást.
Bocyy.



Lou szemszöge:

- Harry beszélhetnénk? - kérdeztem halkan, mikor benyitottam a kislányom szobájába. A göndör a földön ült, ölében Lux-szal, és figyelmesen nézték a tv-t. Bólintott, majd kijött utánam.
A hálóba vezettem, és megálltam vele szemben.
- Harry. Én azt hittem, hogy ha egyszer már megbeszéltünk mindent, leállsz.
- Tessék?
- Ne tettesd a hülyét, légyszíves. Találkoztam ma Barbarával a boltban. Ő mondta, hogy megint mi volt.
- Nem tettetek semmit. Fogalmam sincs miről beszélsz - emelte fel a hangját.
- Arról, hogy egy hónapja megint megtaláltatok egy boltot Liammel meg a többiekkel - kiabáltam immár én is.
- Az már mikor volt... - vonta meg a vállát.
- Ne merj így beszélni velem! Mégis hogy képzelted ezt?
- Mondtam, hogy azóta nem csináltam! Lou, kellett a pénz!
- Akkor kérhettél volna tőlem is! Nem kellett volna ezért rabolni!
- Törődj a saját életeddel! - vetette oda utoljára, majd otthagyott.

Jade szemszöge:

Rabolni? De gondolkodni már nem volt időm, mert az ajtő kivágódott előttem. A srác, aki kiviharzott rajta, szinte nekem jött a nagy lendülettől.
- Héé - szóltam rá. - Nézz a lábad elé. - Nem válaszolt, csak vetett rám egy gyilkos pillantást, majd kikerült. Lerobogott a lépcsőn, távozását pedig az ajtó csapódásával jelezte.
- Bunkó - morogtam, miközben kiléptem a körülölelő szatyorhalomból. - Mi történt? - kérdeztem, és besétáltam Lou-hoz.
- Áhh. Lényegtelen - mondta. Arcát a kezeibe temette, és sóhajtott párat.
- Mit szeretnél vacsorázni? - kérdezte egy pillanat alatt átváltva. Az egyik pillanatban kiabál, magába roskad, a következőben pedig mintha semmi baja sem lenne. Látszik, hogy van gyakorlata ebben...
- Nem tudom. De ma én főzök - jelentettem ki. - Te pedig segítesz, és közben szépen mindent elmesélsz. - Nem vártam meg a válaszát, a cuccaimat összeszedtem, és pár másodperc alatt már a konyhában voltam.
Mindig az okozott gondot, hogy nálunk soha nem volt otthon semmi. Szinte teljesen üres konyhából éltünk, ezért vagy rendeltünk, vagy csak az aktuális ételhez vásároltunk be.
Nos, úgy látszik ez nem Amerika, és nem a mi házunk. A polcok roskadásig voltak tele minden ehető, vagy -számomra- ehetetlen dologgal. Nagy nehezen kiválasztottam az esti menüt. Elővettem a tésztát, húst, és fűszereket, majd nekiálltam a lasagne elkészítésének.
Éppen betettem a sütőbe, mikor Lou jelent meg mellettem. Aranyos nő volt, és próbáltam megbarátkozni ezzel az egész helyzettel, hiszen neki sem lehet egyszerű.
- Ülj csak le - mutattam a bárszékekre. Bólintott, és odacsoszogott. Teljesen lehullott róla a "nincsen semmi baj" álca. Olyan volt, mint egy darab rongy, akármennyire próbálok szépíteni a dolgon.
Melegítettem vizet, és kerestem teát. A forró vizet kiöntöttem két bögrébe, és vele szemben én is helyet foglaltam. Nem szólalt meg, csak nézett maga elé, és kevergette az italát.
- Ha elmondod, jobb lesz - biztattam.
- Harryről van szó. - Ennél egyértelműbb nem is lehetne. - Itt lakik, nem messze. Ismertem a szüleit.
- Mi lett velük?
- Az apja elhagyta, az anyja pedig tavaly újraházasodott, és elköltöztek vidékre. Szegény egyedül maradt. - Nem válaszoltam, nem akartam közbeszólni. Hümmögtem, és belekortyoltam a teámba.
- Régen olyan rendes fiú volt. Tanult, alig járt bulizni.. Aztán fokozatosan romlani kezdett. Bekerült valami bandába, de ők nem csinálnak mást, mint kocsikat és pénzt lopnak.
- Jézusom - suttogtam.
- De ő nem ilyen. Hiszen láttad Lux mellett. Ezeket mind a többi srác csinálja. Basszus nem akarom leírni a szemedben, mert nem ilyen.
- Jó, rendben, értem. Nem írtad le, semmi baj. Majd rájön, hogy ez így nem lesz jó neki. Hidd el, oké? Ne is beszéljünk tovább erről - mosolyogtam. Bólintással jelezte, hogy egyetért velem.
Elöblítettem a bögréket, és megnéztem a lasagne-t a sütőben. Még kellett neki idő, úgyhogy felmentem az emeletre. Már előre kezdtem tervezgetni a holnapi napomat, viszont akarva-akaratlanul előjött a gondolat, hogy még mindig nem hívtak fel apám ügye miatt. Próbáltam nem figyelni erre, és inkább lementem a nappaliba. Lou is ott ült, és éppen Lux-al építőkockáztak. Aranyos látvány volt.

Kivettem a sütőből a kaját, és a pulton hagytam, hogy ehetőre hűljön. Míg erre vártam, úgy döntöttem, hogy elmegyek fürdeni. Épp beléptem a fürdőbe, mikor a telefonom megrezzent, majd csörögni kezdett. Ismeretlen szám volt, de szinte biztos voltam benne, hogy honnan keresnek.
- Lou! - kiabáltam a folyosón.
- Mondjad - nyitotta ki a szobája ajtaját, és mellém sétált. Felé mutattam a telefont, ő pedig kikapva a kezemből felvette azt.
- Haló....Nem, én a gyámja vagyok...Nem...Rendben. - Eltátogta nekem, hogy most "várni kell", majd figyelmesen hallgatta a feltételezésem szerint süket telefont. Annyira koncentrált, hogy szinte elfelejtette a létezésemet, és elsétált mellőlem. Mire utolértem, már javában beszélt.
- Igen, értem, de mi a bizonyíték?....Meggyőző. És nekünk mit kell tennünk most?...Nagyszerű, rendben. Köszönöm a tájékoztatást. - Bontotta a vonalat, majd tekintetét rám emelte.
- Na? Mit mondtak? - kérdeztem magam előtt összekulcsolt ujjakkal.
- Elvileg megvan a tettes. Akire eddig is gyanakodtak, a volt főnöke, tudod. Megtalálták az ujjlenyomatát egy olyan fegyveren, amilyennel lelőtték. Olcsó, és minden második embernek olyan van, de ennél biztosabb sajnos nincs.
- Francba. Még valami?
- Lehetnek összeköttetései Európában, illetve Ázsia pár részén. Egy gazdag ember, aki mindenkit ismer, és ezt rosszra használja.
- Semmi esélye, hogy megtalálnak. Szerintem fogalmuk sincs, hogy egyáltalán hol kezdjék - legyintettem.
- Igen, ők is ezt mondták. Meg hogy majd hívnak, amint lesz valami - A kezembe adta a telefonom, én pedig a konyhába mentem.
- Eszünk? Nagyon éhes vagyok - kérdeztem.
- Ne is mondd. - Bólintott, és felkiabált a férjének az emeletre.
Nem sokkal később már mind az asztalnál ültünk, én pedig nem győztem hallgatni a dicséreteket.