2014. május 25., vasárnap

30/2. - ÉVADZÁRÓ - befejező rész

Sziasztok!

Hát meghoztuk az évadzáró második, vagyis utolsó részét. Nagyon reméljük, hogy tetszeni fog.
Azt kértétek, legyen jó, mi igyekeztünk ezt teljesíteni a kéréseteket.
Szeretném megköszönni az eddig összegyűlt 77 rendszeres olvasót, a kommenteket, a pipákat, a megosztásokat, a megjelenítéseket és azt, hogy olvastok minket! Sosem hittem volna, hogy ekkora sikert érünk majd el.
KÖSZÖNJÜK!
Nem is húzom tovább az időt, most olvassátok el Eszti üzenetét is. :)

És itt vagyunk. Vége az első évadnak. Kilenc hónapja nem gondoltam volna, hogy ezt a blogot ennyien fogják szeretni. Mindketten köszönjük ezt a csodás kilenc hónapot. Életem legjobb döntése volt, hogy társírót kerestem, akinek lassan már én leszek a társírója és nem én neki. :D
Bogi egy fantasztikus nőszemély, azt hiszem kijelenthetem, hogy egy nagyon közeli barátnőm. Egy áldás ez a blog, hisz általa nemcsak a Bogikámat találtam meg, hanem Titeket is. 
Ennyit az érzelgős részről. Beszéljünk arról, hogy mennyire fogtok minket utálni, miután elolvastátok az évadzárót. Ne felejtsétek el, hogy ez nem a vég. Még jóóó sok minden fog itt történni, kérem szépen. Csak bírjátok kivárni! Találkozunk a második évad első fejezeténél, addig is jó olvasást!
Love ya.

E&B



- Jonah a te fiad? Mi a fasz?
- Nem tudom. Vagyis...
- Melinda nem beteg volt, hanem terhes. Nem hiszem el, hogy nem esett le neked - sóhajtottam.
- Igen - motyogta. - Ő az én fiam.
- Vissza kell hozzá menned. Minél előbb. - Vigyorogtam, ha csak arra gondoltam, hogy mennyire aranyosak lennének együtt...
- Nem lehet - komolyodott meg hirtelen. - Előbb biztonságban kell tudnom téged.
- De akkor is ők a családod. Nem is hiányoztak ezidáig? 
- Nem, és nem akarok erről beszélni - emelte fel a hangját. Komolyan mondom, hogy megijedtem tőle
- Rendben - suttogtam. Jobbnak láttam, ha csendben maradok. Távolabb helyezkedtem tőle az ülésen, majd felhúztam a lábaimat.
- Ne haragudj, nem akartalak megijeszteni, csak....
- Ne. Nem kell magyarázkodni. Értem - szakítottam félbe, majd elfordultam. Hallottam, ahogy sóhajt, majd ahogy az épp elsétáló stewardesstől kér egy whiskey-t.
Az elkövetkezendő egy órában nem nagyon szóltunk egymáshoz. Én újságot olvastam, ő pedig a tabletjét bújta.

Egy nagyobb légörvényre ébredtem. Ezek szerint ismét elaludtam. Mit fogok csinálni éjszaka? Kinéztem az ablakon, de nem láttam mást, csak felhőket. Rengeteg felhőt.
- Hol vagyunk? - kérdeztem Conor felé fordulva.
- Valahol az óceán felett. Nemsokára otthon leszünk. - Kedvesen mosolygott rám, majd átnyújtott egy pohár vizet. Otthon. Ez a szó lebegett a szemem előtt. Semmit sem akartam jobban, csak végre otthon lenni.
Belekortyoltam a vizembe, majd a poharat a tartóba raktam, és felálltam.
- Hova mész? - húzta össze a szemöldökét.
- Mosdóba. Meg már amúgy is elzsibbadt a lábam az egy helyben üléstől - kuncogtam. Bólintott, mintha engedélyt adna, én pedig átlépve a lábain, hátraindultam az ülések között.
Miután elvégeztem a dolgom, megigazítottam a hajam, majd visszaindultam a helyemre.

A legjobb érzés volt a világon, mikor meghallottam a figyelmeztetést, a helyek elfoglalására, illetve a biztonsági övek bekapcsolására. Vigyorogva fordultam Conor felé, de az ő mosolya nem volt őszinte.
- Hazaértünk - mosolyogtam, mikor éreztem, ahogy repülő lassan elkezdett leszállni. A pulzusom úgy emelkedett, ahogy a szárazföld és London közeledett. Izgultam, és féltem, hogy mi fog várni itthon. Lesz valaki a reptéren? Harry vajon otthon lesz? Vagy kijön elénk, és már vár ránk? Fogalmam sem volt. Csak reméltem a legjobbakat.
- Ideje leszállnunk - motyogta mellettem Conor, mikor ő már emelkedett is fel az üléséről. Kicsit sem tűnt jókedvűnek hazatérésünktől. Egyáltalán nem volt felpörögve, mint én. Szinte alig észleltem, hogy mi van körülöttem. Hangját se hallottam volna meg, ha nem nézek ré egy pillanatra, ugyanis heves szívdobogásom elnyomott minden más zajt.
- Gyerünk - sóhajtottam egyet, amivel saját magam lenyugtatása volt a cél. Kezeim remegtek, ahogy felkaptam a kézipoggyászomat és gyorsan baktattam a kijárat felé. Én mentem elől, Conor lehajtott fejjel mögöttem. Vajon tud valamit, ami miatt ilyen frusztrált? Hülye kérdés, biztos, hogy tud valamit.
- Jade.. - állított meg a reptéren. Értetlenül fordultam felé. Komor arckifejezéssel nézett rám. - Valamit el kell mondanom.
Levegő után kaptam. Ez már rosszul kezdődik. Most fog beavatni abba, amit megtudott?
- Mi lenne az? Sietnünk kéne, mert a nénikémék és Harry már biztos várnak! - ahogy ezeket kimondtam, úgy éreztem magam Conor mellett, mint egy kirekesztett. Nekem senki se beszélt az utóbbi időben történtekről, nem tudtam se a családomról, se Harry-ről. Conor pedig tudta és ez nem volt fair velem szemben.
- Éppen erről akartam veled beszélni - nyomta meg az "erről" szócskát. Nem nézett rám, hanem elnézett a vállam felett, majd utána vissza rám egy bocsánatkérő tekintettel. Lassan megfordultam, felkészültem a legrosszabbra. Fogalmam sem volt róla, hogy mi lehetett az a dolog, amitől Kenway megijedt.
Mögöttem már egy kigyúrt, fekete ruhás férfi állt. Ijedtemben felkiáltottam, amikor megragadott és el kezdett kiráncigálni a repülőtérről. Kapálóztam, de mind hiába, a férfi százszor erősebb volt nálam. Befogta a számat, amikor Conor nevét kezdtem kiabálni.
- Segítség! - megharaptam a kezét, így sziszegve elrántotta testrészét a szám elől, nekem pedig volt alkalmam sikítani.
- Miller kisasszony, kérem fogja be - morgott rám az ürge.
A saját lábaimon vezetett, kezeimet és számat immár másodszorra fogta le. Így vezetett el egy fekete terepjáróhoz, ami előtt egy kedves mosolyú fiú állt.
- Te lennél Jade, igaz? - vigyorgott rám, amikor a hátam mögött álló pasi megállt velem a fiúval szemben. - Én Liam Payne vagyok.
Liam. Annyira ismerős név. Már hallottam a családom szájából, de nem tudom mikor..
- Mit kérsz reggelire? - Lou körülöttem pakolászott, kevergetett, mindent csinált, kivéve a reggelit.
- Azt hiszem megcsinálom magamnak, köszi. - leugrottam a hideg csempére, és a hűtőhöz mentem. Nem nagy ördöngösség müzlit csinálni, úgy hiszem. Találtam hercegnős kanalat, ezért azzal kezdtem el enni.
- Az az én kanalam, Jadie! - mutogatott felém Lux. Megmosolyogtatott az újonnan szerzett becenevem.
- Drágám, ne legyél irigy! - korholta le a kislányát Lou.
- Lou, hagyd! - intettem le a nagynénimet. - Kell a kanál, Lux?
- A-a. - rázta a kis szőke hajkoronáját. - Liam bácsi biztos félne, ha itt lenne. - Lux felkacagott mondandóján.
- Liam bácsi? - fogalmam sem volt ki az.
- A szomszédunk, Lux nagyon szereti. - tette hozzá kis mosollyal. Bólintottam.


Hát persze! A sosem látott szomszéd, akiért az unokahúgom oda meg visszavan.
- Tudom, hogy ki vagy - szólaltam meg nagy nehezen, amikor a kocsiban ültem, feszengve, a néma Conor mellett. Liam vezetett, az én drága lefogóm pedig az anyós ülésen foglalt helyet.
- A szomszédotok, igen - nézett rám egy pillanatra a visszapillantóban, majd újra az útra koncentrált. - Amióta ideköltöztél, azóta figyellek.
- Ezért fel is jelenthetlek, ugye tudod? - kérdeztem hitetlenkedve. Mi a fenéért figyel engem mára már mindenki?
- Lou tudott róla, ő engedélyezte - nevetett felháborodásomon. A nagynéném Lou? Szent szar. Mi folyik körülöttem? Mibe keveredtem én?
- Engem nem kell figyelni, teljesen normális vagyok.
- Ugyan kérlek. Te Hank Miller lánya vagy, ami egyáltalán nem normális - szólalt meg a fekete ruhás férfi, ma már másodjára.
- Miért érdekel mindenkit az apám? - csaptam a combomra. Conor a csattanó hangra felkapta a fejét, amit ezidáig az ablakon pihentetett.
- Mert az apád volt a világ legkiválóbb drogkereskedője és nem mellesleg a legtökéletesebb maffia-vezér - kiáltott rám. Zihálva bámult rám, feldúlt tekintettel. Meghökkenve vettem tudomásul, hogy most volt az első alkalom, amikor Con is ordibált velem.
Eléggé zavaró volt, hogy legendaként tekintettek az apámra. Sokkal többet tudtak róla, mint én, a saját lánya. Nekem nem az igazi arcát mutatta meg. Hazugság volt az egész életem?

Az út további része csendben telt. Conor beszólása után mindenki, köztük én is,úgy gondolta, hogy jobb lesz nekem most megemészteni a hallottakat. Az eső eleredt, én pedig figyeltem, ahogy a cseppek versenyt futnak egymással, hogy melyikük ér le előbb az ablak aljára. Ezt a folyamatot figyeltem egészen addig, ameddig a kocsi meg nem állt. Nem néztem fel, tudtam, hogy otthon vagyunk. Végre megérkeztünk.
Egy szakadozott levegővétellel vettem tudomásul az otthoni körülményeket. A ház előtt szintén fekete egyenruhás emberek álltak, nem moccanva a bejárattól. Mikor meglátták, hogy közeledünk, elénk jöttek és valami értelmetlen mondatot mormogtak a walkie talkie-ba.
- Ms. Miller? - szólított meg az egyik. Én még lesokkolódva álltam, nem bírtam felfogni a tényt, ami előttem volt. Mi a fene történt itt?
- Igen?
- Velem fáradna, kérem? - nyújtotta a karját, amit egy hosszú levegővétellel el is fogadtam. Conor nem indult el velem és a férfival, ő Liam-mel és a másik egyenruhással maradt és szomorúan néz utánam.
A férfi kinyitotta nekem az ajtót. Bent csend volt és félhomály fedett mindent, legalábbis az előszobát. Az egyenruhás készségesen levette rólam a kabátomat, és megvárta míg idegesen kibújok a cipőmből is. Mikor elkészültem, bólintottam jelezve, hogy készen állok.
- Menni fog - suttogtam magamban, csukott szemekkel. Felkészültnek éreztem magam mindennel szemben, ami a nappalinkban várt.

Miután szemeimet felnyitottam, nem láttam mást, mint a kanapén ülő családomat. Lux és Tom egymás kezét fogva ültek, nénikém ölében pedig ott nézett rám Lux. Mindhárman könnyes szemekkel és fáradtan nézték, ahogy egyre beljebb és beljebb megyek. Fel sem fogtam, hogy újra itt vannak körülöttem, amikor Lux felugrott és nagy mosollyal az arcán odaszaladt hozzám. Én ösztönösen szélesre tártam a karjaimat és felemeltem a kis csöppséget. Sóhajtozva öleltem szorosan magamhoz, sosem akartam elereszteni. Ő is kis kezecskéivel közrefogta a nyakamat és úgy bújt hozzám. Olyan volt, mint amilyenre emlékeztem. Apró, törékeny és szőke.
- Nagyon hiányoztál, kicsi lány - suttogtam a fülébe könnyeimmel küzdve. Erre elhajolt tőlem és vigyorogva nézett rám.
- Milyen volt az utazásod? - kérdezte angyali mosollyal az ajkain. Sokkal folyamatosabban beszélt, meg is értettem, de mégsem. Miféle utazásról beszél?
- Nagyon jó?! - kérdőn tekintettem a gyámjaimra, akik lehajtott fejjel ültek továbbra is. Letettem a kicsit a kezemből, majd Lou-hoz és Tomhoz léptem. A nénikém nézett fel először, majd se szó, se beszéd átölelt és úgy kezdett el sírni. Fejemet vállába temettem és úgy szipogtam tovább, miközben azt magyaráztam neki, hogy mennyire, de mennyire hiányzott.
- Annyira örülök, hogy végre itthon vagy - tolt el magától, rákényszerítve, hogy könnyektől csillogó kék szemeibe pillantsak. Ezután újra magához húzott, pár pillanatig így is maradtunk, majd elengedett, ezzel átadva a terepet a férjének.
Ő egy mackóölelésbe húzott, ami emlékeztetett arra az ölelésére, amit még az első napokban adott, amikor hazahozott az utcáról az éjjel. Igazi férfi ölelés volt, szorosan tartott, miközben neki is rázkódni kezdtek a vállai.
- Rettentő jó újra látni téged, Kicsim - simogatta meg az arcomat, amikor eltolt magától. Mosolyogva néztem rá, amit viszonzott is.
- Hiányoztál - vallottam be. - Mind hiányoztatok.
- Anya, apa. Miért sírtok? - jött oda hozzánk Lux.
- Nem vagyunk szomorúak, csak mert nagyon hiányzott nekünk Jade. És most örülünk, hogy újra itthon van.- mosolygott rá Tom, majd felkapta a kezébe.
- Én is örülök neked Jadie - kuncogott a kis szöszi.
- Édesem. Megtennéd, hogy elviszed a gyereket fürödni? Későre jár, ideje lefeküdni - fordult Lou a férje felé, aki egy bólintással beleegyezett a dologba, és elindultak a lépcső felé. Mikor kellő távolságban voltak, Lou mogorván odaszólt a biztonságiaknak, hogy mostmár elmehetnek. Észre sem vettem, hogy itt voltak eddig.
- Gyere drágám, azt hiszem, van miről beszélnünk - sóhajtott. Követtem a konyhába, és leültem a pulthoz, amíg ő valamit keresett a hűtőben.
- Először is....ünnepeljük meg, hogy végre itthon vagy - fordult felém, egy üveg pezsgővel. Gyorsan kibontotta, majd töltött két pohárba. Mosolyogva koccintottam vele. Hol van Harry?
- Miről beszélt Lux? - kérdeztem rá azonnal.
- Ő még kicsi, Jade. Nem mondhatunk el neki mindent. Úgy tudja, hogy Svédországban voltatok Harryvel.
Bólintottam.
- Istenem, annyira féltem, hogy mi lesz. Annyi átvirrasztott éjszaka.... - kezdett el sírni. A poharamat az asztalra téve álltam fel, hogy szorosan magamhoz ölelhessem.
- De itt vagyok. És mostmár minden rendben lesz. Oké? - mosolyogtam. Nem volt őszinte, de ebben a pillanatban nem is várhatta volna el senki.
- Csak ígérd meg, hogy mostantól nem titkolózol. Sem te, sem senki.
- Oké - szipogott.
- Akkor most mondj el mindent. Mi ez az egész? - Nagyot sóhajtott, majd mesélni kezdett.

- Pár napra rá, hogy elmentetek, megjelent nálunk Liam, és elmondta, hogy... hogy megtámadtak titeket, és hogy téged elvittek. - Szemei ismét könnyekben úsztak, ahogy visszaemlékezett a dolgokra. - Próbáltalak elérni téged is, és Harryt is, de nem mentem semmire. Liam és a többiek azt mondták, hogy készüljek fel a legrosszabbra. - A kezét megfogtam az asztal felett, ezzel is biztosítva őt, hogy tényleg itt vagyok, és mostmár nem lehet semmi baj.
- Nem kaptunk hírt napokig. Csak mikor egy hét után Conor hazajött. Akkor állították ránk ezt a sok fekete ruhás idiótát, hogy vigyázzanak ránk. Gondolj bele, ezt hogy magyaráztam meg a gyereknek. Te hogy mondtad volna el neki?
- Fogalmam sincs - húztam a szám.
- Na látod. Conort attól a naptól kezdve megint nem láttam. Nem mehettünk sehová, de hogy őszinte legyek, nem is mertünk.
- Miért vannak itt? - kérdeztem halkabban.
- Mi sem tudjuk pontosan. Csak annyit, hogy apád miatt, amiért téged is elvittek, mi is veszélyben voltunk. Vagy hasonló. Aztán Conor megint megjelent egyik éjszaka, és mondta, hogy megtalált, és hazahoz. - Ismét szipogni kezdett, miközben rám mosolygott.
- Miért nem voltatok a reptéren? - Köröket kezdtem el rajzolni az ujjammal a pultra, miközben vártam a választ.
- Nem mehetünk sehová. Téged sem engednek majd ki, amíg meg nem oldják ezt az egészet.. Sajnálom kicsim. Kérlek, ne haragudj rám.
- Dehogy haragszom. Hogy mondhatsz ilyet? Csak tudni akartam. És Harry? Mi van Harryvel? Hol van? - Reflexszerűen körbenéztem, mintha itt lenne a közelben, csak én nem látnám.
- Az mindegy most. Először tudnom kell, hogy mi történt veled pontosan. Van egy olyan sejtésem, hogy megszépítették nekünk a dolgokat. - Mindegy? Megszépíteni? Miről van szó?
- Hát... Nem tudom igazából, hogy mi történt. Nem akarok róla beszélni. - Valóban így volt. Az emlékek túl frissek voltak ahhoz, hogy beszélni tudjak róla.
- Megértem. Nem mész inkább aludni? Biztos kimerült vagy, hisz' látszik rajtad. - Szívből jövő mosolya megmelengette a szívem, de egy dolog mellett nem tudtam csak úgy elmenni.
- Hol van Harry? - Egy pillanatra csodálkozott, de aztán láttam, ahogy elkapja rólam a tekintetét. Nem igazán találta a szavakat. Tud valamit, amit én nem.
- Ő... Ő most éppen...
- Hol van ő, Lou? Mi van Harryvel? - Kezdtem nagyon ideges lenni. Még az is az eszembe jutott újra, hogy... Nem!
- Én... nos, ő... - dadogott össze-vissza.
- Harry meghalt, Jade - Hallottam meg Conor hangját a hátam mögül. Olyan gyorsan fordultam meg a széken, hogy kis híján leestem róla.
- Tessék? - Ő egyáltalán hogy került ide? Visszanéztem Lou-ra, aki lehajtott fejjel állt a pult mellett. Nem mert rám nézni.
- Meghalt - mondta újra Conor. Nem hittem el.
- Nem. - Tehetetlenségemben felnevettem. Ez csak egy vicc, és mindjárt belép az ajtón.
- Damon mellkason lőtte őt, Jade. Nem élte túl. - Úgy közölte velem, mintha csak az időjárásról beszélne.
- Nem. Nem. Ez nem lehet. Hazudsz! - A könnyek csípni kezdték a szememet. Nem. Ilyen nem lehet.
- Sajnos nem. - Az arca meg sem rezdült. Hol van az a Conor, aki eljött értem és akivel hazajöttem? Képtelen voltam felfogni, amit mondtak. Harry nem halhatott meg. Nem.
- Nem. Harry.... Nem! - Éreztem, ahogy nem bírom tovább. Minden reményem szertefoszlott. A boldog jövő és minden, ami számomra fontos volt. Elvesztettem a szüleimet, és az egész életemet. Harry segített nekem, és most őt is elvesztettem. Minden miattam történt.
- Ez nem igaz. Harry nem halt meg. Hol van? Látni akarom -ráztam a fejem.
- Jade - kezdte Conor. A hangja ugyan meglágyult, de a tekintete kemény maradt.
- Tudjuk, hogy nehéz, de értsd meg. Harry nincs itt. Ő már nincs többé.
- HAZUDSZ! - Conort mellkason ütve löktem arrébb, hogy elfuthassak, és megkeressem a szerelmemet, de oldalról elkaptak, és már csak azt vettem észre, hogy a talpam nem éri el a talajt.
Szúrást érezem a combomban, aztán már csak homályos képek.
Lou zokogó alakját átölelő Tom, Liam tetovált karjai a derekam körül, és ahogy megjelennek az eddig nem látott fekete ruhás emberek.
Aztán feketeség és csend.
Rég várt nyugalom.
- Tudjuk, hogy nehéz, de értsd meg. Harry nincs itt. Ő már nincs többé.
- HAZUDSZ! - Conort mellkason ütve löktem arrébb, hogy elfuthassak, és megkeressem a szerelmemet, de oldalról elkaptak, és már csak azt vettem észre, hogy a talpam nem éri el a talajt.
Szúrást érezem a combomban, aztán már csak homályos képek.
Lou zokogó alakját átölelő Tom, Liam tetovált karjai a derekam körül, és ahogy megjelennek az eddig nem látott fekete ruhás emberek.
Aztán feketeség és csend.
Rég várt nyugalom.
Végre.

6 megjegyzés:

  1. Nagyon jóó:) bár szomorú a vége:( lesz még rész vagy ez volt az utolsó?

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Természetesen lesz még folytatás, hisz ez csak az első évad vége!:)

      Törlés
  2. Fuu,te lány Harryvel ne szórakozz. Kövit!

    VálaszTörlés
  3. most akkor nem lesz Jarry??:"(nee ...éljeeen!!! éljeen és viruljoon!!<3

    VálaszTörlés
  4. Lányok!
    Komolyan? Harry meghal? Tényleg? Really? Ne már. Amikor elolvastam annyira szomorú voltam, és egyben a kétszeresére nőtt a szemem, mint amekkora eredetileg. Nem hittem el. Pedig ott van, látom. Remélem, hogy ez csak egy félreértés lesz, és Harry él és virul. ( Jó a virul az hülyeség, de na.)
    Minél hamarabb hozzátok a 2. évadot!
    Sok puszi, Sophia!

    VálaszTörlés
  5. GYOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOORSAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAANNNNNNNNNNNNNNN A MÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁSODIK ÉVADOTTTTTTTTTTTTTTTTTTTTT!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!

    VálaszTörlés