2. Season // 14. Chapter

Helló, helló, drágák!
Új rész a láthatáron. Most, kivételesen nem késtünk a résszel, sőt! A beígértnél hamarabb hoztam. Bevallom őszintén, két napja kezdtem hozzá a részhez. És végeztem is. Most büszke vagyok magamra. És legyetek ti is. Had nőjön az egóm!
Remélem meg lesztek elégedve annyira a résszel, hogy egy kis szösszenetet hagyjatok magatok után. Nagyon örülnénk neki! Az előzőhöz érkezett kommenteket is persze köszönjük!<3
Ha már itt tartunk.
Kedves névrokonunk (mivel Bogesz második neve is Eszter, de most, mert elmondtam ezt, lehet, hogy megöl). Eszti. Úúúúúgy imádunk, hogy arra nincsenek szavak. Hihetetlenül jól esnek a sorok, amiket írsz. Nekem segítenek, nem tudom Boglárka lelkem, hogy van vele. :)
Egyéb hozzáfűznivalóm nincs a részhez. Olvassatok, kincsek.
Csóközön,
Eszti.

Harry és Gorin telefonbeszélgetése után sem lettem okosabb a témában. Annyit tudok, hogy valami hatalmas dolog van készülőben, ugyanis támadásokról és ellenségekről beszéltek, ami tudtommal semmi jót nem jelentett. Az ágyon feküdtem Harry mellett, miközben ő a kezemet fogta. Rájöttem, hogy mikor volt idegesebb és mikor nem, mert amint feszültté vált, megszorította a kezemet, mire én lágyan simogatni kezdtem. Tiszában voltam azzal, hogy Harry egy hatalmas bandavezér, London feje, és tudtam, hogy képes vigyázni magára, de féltettem. Nagyon féltettem.
- Mi volt? Beleegyeztek, hogy segítenek? - érdeklődtem tőle, mikor lerakta a telefont maga mellé.
- Nehézkesen, de igen - sóhajtott, majd elengedte a kezem és megdörzsölte szemeit. - Így is elég bajt hoztam a fejükre a múltkor. Nem nagyon akartam kisegíteni, de ez várható volt.
- Nagy bajt? Mikor?
- Igen, még, amikor Damon elrabolt - magyarázta. - Svédországból rabolt el, az ő területükről. Amikor visszaszereztünk, Damon eltűnt és a csapatai keresni kezdték. Természetesen először a svédekhez mentek érdeklődni. De ugye az amerikai maffia nem éppen a kedvességéről híres - húzta el a száját. Közelebb mentem hozzá, és a vállára dőltem.
- Mit tettek? - kérdeztem halkan. Éreztem, ahogy megfeszül.
- Majdnem felégették a fővárost. Ártatlan embereket öltek meg Stockholm-ban, akiknek az egészhez semmi köze nem volt. És mindezt azért a szemétládáért.
- És apám ennek a bandának volt a feje? - undorodtam el. Nem az apámtól, mert bármennyire is visszataszító, amit csinált, én akkor is szeretem és szerettem. Harry-t is elfogadom úgy, ahogy van, akkor a saját apámmal, aki már nem is él, miért tennék másképp?
- Az egyik. Amerikának több része is volt, mint Londonnak. Mondhatjuk, hogy apádé volt a legnagyobb rész, ő volt a király, ha úgy tetszik. Talán ez volt az oka, hogy sokan a halálát akarták - suttogta, végigsimítva a hajamon.
- Damon ismerte őt is, és anyát is - mondtam hirtelen, mire Harry megmerevedett fektében.
- Ezt ő mondta neked?
- Igen - motyogtam, visszaemlékezve a napokra, amiket a fogságában töltöttem. - Szerelmes volt anyuba, de ezt sosem mondta el senkinek. Apám volt a legjobb barátja, de maffia közéjük állt. Apának fontosabb lett az üzlet és anyu, míg Damon-nak nem volt semmije. Féltékeny volt apura, ezért mindent jobban akart nála csinálni. Teljesen elvakította a gyűlölet. Azt mondta, hogy egyszer elment hozzánk, amikor anyu már terhes volt velem. Nem hitt a szemének, amikor látta anya nagy pocakját - mondtam. - Békekötés céljából jött el hozzánk, de a vége az lett, hogy verekedni kezdett apával. Nem látott tisztán a féltékenységétől és a haragtól, amit apu iránt érzett. Azt mondta, hogy megtette azt, amit soha, de soha nem akart szándékosan megtenni.
- Mi volt az? - kérdezte halkan Harry. Sóhajtottam.
- Megütötte az anyámat - feleltem. - De olyan hatalmas erővel, hogy anya eszméletét vesztette. Állítólag beverte a fejét, de én már semmit sem tudok. Azonnal kórházba vitték és el kellett indítani a szülést. Anya ki volt ütve, míg császármetszéssel a világra hoztak. Csak másnap, amikor felébredt, akkor láthatott, de csak az inkubátorban, mert koraszülött voltam. Apa hazudott arról, hogy anya szülésben halt meg. Alig voltam két éves, amikor elvesztettem. Apu azért találta ezt ki, mert így nekem könnyebb volt, szerinte. Nincsenek róla emlékeim, csak a képek és régi videók.
- Mi történt Jocelyn-nal? - kérdezte.
- Meggyilkolták - suttogtam, érezvén, hogy könnyek gyűlnek a szememben. - Ráadásul a brit csapatok egyike. Ugyanaz, aki apámmal is végzett. Tudták, hogy anyu a gyenge pontja apunak és ezt kihasználták. Le akarták ezzel győzni, de nem sikerült.
- Nagyon sajnálom, Jade - tette állát a fejem tetejére. - Fogalmam sincs milyen lehetett így felnőni. Anya nélkül.
- Hát, valahogy csak megoldottam - mosolyodtam el fanyarúan. - De most mesélj te. Semmit sem tudok a családodról, sosem kerül szóba. Mindig csak az én mocskos titkaimat vesézzük ki.
- Sosem kérdeztél róluk - vigyorgott. Éreztem, hogy vigyorgott.
- Akkor most kérdezek. Mi van a családoddal, Harry Styles?
- Holmes Chapel-ben él az édesanyám, Anne, a nevelőapám, Robin és a kishúgom, Naomi. A nővérem pár éve költözött el Manchaster-be, az egyetem elvégzése után. Most a barátjával él egy kis lakásban.
- Nem is tudtam, hogy két testvéred van. Olyan egykeként képzeltelek el - tűnődtem hangosan. Nem bántásnak szántam, amit mondtam, és ezt Harry is nagyon jól tudta.
- Mindenki ezt hiszi - nevetett. - Louis-nak például 6 testvére van.
- Jézusom! - döbbentem le. Louis Tomlinson sem volt az a tipikus bátyó alkat.
- Aha. És mind lány.
- Elég nagy családjuk van - emeltem fel a fejem Harry válláról.
- Az biztos. A mi kis 5 fős családunk elbújhat a 9 fős Tomlinson család mellett.
- Hány éves a kistestvéred? - tereltem vissza a beszélgetést az eredeti témához.
- Most lesz 4.
- Egyszer muszáj róla mutatnod egy képet! Ha örökölte a Styles géneket, akkor muszáj!
- Ne aggódj. Élőben is találkozhatsz vele. Hamarosan - hajolt hozzám egy édes csókért.
- Ez azt jelenti, hogy nemsokára megismerhetem a családodat? - toltam el magamtól. Halkan felnevetett.
- Igen, azt. De csak az egyik felét, mert az apámmal már nem tartjuk a kapcsolatot - magyarázta. Szomorúan simítottam végig a karján. Tudom milyen rossz apa nélkül, főleg Harry-nek, mivel ő is férfi. Biztos kéne neki egy igazi apafigura. A nevelőapja biztos jól bánik vele, ha nem mondott még róla semmi rosszat.
- Sajnálom.
- Ne sajnáld. Egy faszfej volt - legyintett. Homlok ráncolva néztem rá. - A szüleim elváltak, amikor 7 éves voltam.
- Sajn...
- Nem! Csend! - fogta be a számat, mire megnyaltam a tenyerét. Azonnal vissza is kapta hatalmas kezét és törölgetni kezdte a tenyerét. Én csak vigyorogva néztem szenvedését.
- Ezért egyszer megfizetsz - morogta, mire hangosan hahotázni kezdtem. - Ne nevess.
- Oké, oké - fogtam be a számat, de a vállam rázkódása elárult. - Jó, abbahagytam.
- Ajánlom is - mutatott rám az ujjával "fenyegetően".
- Bocsi - biggyesztettem le ajkaimat, majd egy apró puszit nyomtam az arcára.
- Rád nem tudok haragudni - jelentette ki, majd hirtelen magára rántott és már le is csapott a számra.

***

Másnap reggel, mikor felébredtem, Harry-t nem találtam az ágyban. Egyedül feküdtem a hatalmas franciaágyon, miközben a függönyök mögül beszűrődő kis napfény jelezte, hogy reggel van. Sóhajtottam egyet, majd felültem. Kellett egy kis idő, mire észhez tértem, de végül felálltam az ágyból és elindultam a nappali felé. Gondoltam, hogy Harry ott lesz és sejtéseim beigazolódtak, amikor láttam, hogy a kanapén tehénkedik a távirányítóval a kezében.
- Reggelt - köszöntöttem, amikor elé álltam. Kómásan nézett fel rám, majd megfogta mindkét kezem és lehúzott maga elé a kanapéra.
- Végre felkeltél - nyomott egy csókot a nyakamra, majd karjait derekam köré fonta.
- Miért nem keltettél fel, amikor te is felébredtél? - kérdeztem tőle, miután elfojtottam egy ásítást.
- Hidd el nekem, hogy nem akartál te fölkelni hajnali 5 órakor!
- Azóta ébren vagy? - érdeklődtem aggodalmasan.
- Ühüm.
- Miért nem próbáltál meg visszaaludni?
- Nem tudok - motyogta, nekem pedig megsajdult a szívem fájdalmas hangjára. - A történtek után képtelen vagyok.
- Történtek már veled ennél rosszabb dolgok is. Ezen miért olyan nehéz túltenni magad?
- Az egész északi csapatomat elvesztettem. Csak páran maradtak életben - suttogta.
- Nem azt mondtad, hogy az északi határrész Calum-hoz tartozik? - fagytam le. - Ugye ő nem..?
- Calum él - nyugtatott meg és szinte éreztem, hogy ő is megnyugszik.
- Miért ennyire ellenségesek a skótok? - kérdeztem, visszaemlékezve a tegnapi beszélgetésünkre. Tisztán emlékszem, hogy a skótok gyilkolták meg északon az ártatlan embereket és nekik van közük a robbantáshoz is, amit Harry említett szintén tegnap.
- A terület miatt. Az egész Egyesült Királyságot be akarják kebelezni. Nem elég nekik Skócia, folyamatosan terjeszkednek Wales-re és Angliára. Az íreknek van szerencséjük. Feléjük még nem mutatott érdeklődést a skót maffia vezetősége.
- Háborút akarnak szítani? - tágultak ki a szemeim. Harry megfeszült mögöttem.
- Már megtették - sziszegte. - Azzal, hogy betették a lábukat Newcastle-be.
- D-de, Harry.. Ránk fognak támadni! Londonba is el fognak jönni!
- Shhh, ne aggódj. Ígérem semmi bántódásod nem esik majd - suttogta a fülembe és karjait megszorította körülöttem.
- Én nem is magunk miatt aggódom! - szakítottam ki magam az izmos karok fogságából. - Tudom, hogy te megtudod magad védeni, ahogyan én is. Én Lou-ékról beszélek. Velük mi lesz?
- Jade. Te nem magadat fogod megvédeni. Én foglak megvédeni téged, és Lou-ékról is gondoskodom.
- Nem fogom hagyni, hogy ezt az egészet egyedül csináld! - mondtam neki erőteljesen és magabiztosan, mire, mintha egy kis elismerést és csodálatot láttam volna a szemeiben.
- Én pedig nem fogom hagyni, hogy belekeveredj - állt elém és két kezébe fogta az arcomat.
- Már kurvára benne vagyok, mert szeretlek - hajtottam le a fejem, mire hallottam, ahogy Harry sóhajt.
- Jade.. Ha valaki bántana, azt sosem bocsátanám meg magamnak. Ha te ott lennél, én képtelen lennék a csatára koncentrálni. Folyton ellenőriznélek, és akkor veszítenénk. Te vagy a gyenge pontom. Nem vehetsz részt a csatában! 
- Bármennyire is értékelem, hogy ennyire meg akarsz védeni, - simítottam kezem a mellkasára. - tudok vigyázni magamra. Megtanultam az évek alatt. És tőletek is kaptam rendes kiképzést, szóval tudok harcolni.
- Itt nem verekedésről lesz szó, kicsim - halkult el. Visszafojtottam a lélegzetem. - Fegyverek. Fegyverekkel kell harcolnod. Embereket kell ölnöd a túlélésért.
- K-képes vagyok rá.. - dadogtam.
- Nem, nem vagy! - keményen szólalt meg. - Te képtelen lennél ártani bárkinek is. Tudom, mekkora trauma lenne, ha egy ember halálát okoznád.
- Képes vagyok rá - mondtam már bátrabban. - Csak meg kell rá tanítanod.
- Arra kérsz, hogy tanítsalak meg ölni? - tátotta el a száját Harry. Még mindig kételkedett bennem, így magabiztosan bólintottam. Őszintén, fogalmam sem volt, hogy hogyan fogok megölni egy embert. Megértettem Harry kételyét, mert még magamban sem voltam biztos. De ezt neki nem kell tudnia.
- Még eldöntöm - adta be a derekát végül. - De tudd, hogy egyáltalán nem akarom, hogy harcolj. És mindent megteszek annak érdekében, hogy ne is kelljen.
- Köszönöm - öleltem meg hálásan. Itt már nem arról volt szó, hogy én is nagymenő maffiás szeretnék lenni. Meg kellett védenem a várost, ahol élek. Illetve nagy részt én indítottam ezt a háborút, apám miatt. Ugyanúgy hibás vagyok benne, mint a harcoló felek. Hisz a csata a Miller  család vagyonáért megy. És a fejemért.
- Ne köszönd meg még egyszer, légyszíves - tolt el magától homlok ráncolva. - Most menjünk öltözni. Conor hívott.
- Történt valami? - kérdeztem azonnal, mire elmosolyodott és sokatmondóan rám nézett.
- Itt vannak Melindáék.

***

Fél órával - és egy vitával a ruhákról - később már indultunk is a belvárosba Conor házához. Egész úton pörögtem, aminek Harry nem nagyon örült. Izgatott voltam és egyben ideges, hogy újra láthatom Jonah-t és Mel-t.

- Jade, higgadj már le! - kért századjára, miközben a szemét forgatta.

- Nem tudok - doboltam a műszerfalon. - Nem akarsz egy kis zenét bekapcsolni? Szerintem az úgy hangulatosabb lenne. Szerinted is? Mert remélem igen, mert. ha ne...

- Jade! - nézett rám Harry.

- Ne mondd, hogy higgadjak le.

- Állj le - felelte, majd vissza is fordult az út felé. Vállat vontam.

- Ha te nem akarsz bekapcsolni semmit, akkor majd én fogok - motyogtam és nyúltam is a rádióhoz.

- Kapcsold ki - állította le a kocsit azonnal. Kérdőn néztem rá. - Itt vagyunk.

És igaza volt. Egy hatalmas villa mellett álltunk meg. Harry-re néztem, elvigyorodtam és kipattantam a kocsiból. Nevetve szállt ki ő is, majd utánam szólt.

- Azért ne támadd le őket - De én nem is figyeltem rá, mert már az ajtónál voltam. Csöngettem és vártam.

- Ki az? - Hallottam meg bentről Conor hangját. Izgatottan válaszoltam, miközben Harry is mellém ért.

- Jade és Harry.

- Nyitom - mondta, majd kulcsok csörrenését hallottuk és már nyitva is volt előttünk az ajtó.

- Conor! - visítottam el magam halkan, majd szinte ráugrottam. A hirtelen jött hévtől majdnem eldőltünk, de még időben fogott meg és ölelt magához. - Nagyon hiányoztál!

- Te is nekem, csajszi - motyogta a nyakamba. Még egyszer magamhoz szorítottam, majd kartávolságnyira eltoltam magamtól.

- Hol vannak? - Nem kellett kétszer mondanom ahhoz, hogy megértse kikre gondolok. A befelé biccentett.

- A nappaliban. - Mielőtt még az útmutatásokat mondta volna, hogy mi merre hány méter, én már száguldottam a folyosókon. Egyre hangosabban hallottam egy női hangot, egy gyerekét, illetve a TV zaját. Percekkel később megálltam a hatalmas nappali bejáratánál és ledöbbenve néztem rájuk. Nem jutottam szóhoz, annyira lesokkolt, hogy újra látom őket. Mel észrevett és halványan elmosolyodott. Megbökte a kisfiát, aki kérdőn ránézett, majd felém fordította a kis fejét. Nem gondoltam volna, hogy emlékszik rám, de tévednem kellett, hisz sikoltozva indult el felém. Ahogy Lux-nal szoktam, leguggoltam, karjaimat kitártam és vigyorogva vártam a kis srác érkezését.

- Jadey! - csimpaszkodott rám, mire én felemeltem. Nevetve bújtam hozzá, mintha csak az unokahúgom lenne.

- Hiányoztál, kisöreg! - Láttam, hogy Melinda is elindult felénk. Eltoltam magamtól Jonah-t, majd elmosolyodtam.

- Nekem is - mondta az ujjával a szájában, mire elnevettem magam és egy apró puszit nyomtam az arcára.

- Velem mi lesz? - kérdezte Mel, lebiggyesztve ajkait. Vigyorogva tettem le a gyereket a földre, majd az anyjához fordultam. Kitártam a karjaimat, jelezve, hogy öleljen meg. Azonnal közelebb lépett és hozzám bújt. Fejemet a vállára hajtottam, beszívtam az illatát.

- Nagyon hiányoztál - mondta halkan, majd eltolt magától. Visszafojtottam a könnyeimet és ismét elmosolyodtam.

- Te is nekem. Nagyon.

- Nehogy sírj! Tudod, hogy nem bírom - nevetett, és ő is szipogni kezdett. Vele együtt kacagtam, mire a két fiú, Harry és Conor be nem léptek a helységbe.

- Öt percre mentünk el. Nem kell ennyire sírni miattunk - vigyorgott Harry, mire grimaszoltam. Odajött hozzám, egy csókot adott a számra, majd Melinda felé fordult.

- Mi még nem találkoztunk. Harry Styles vagyok - nyújtotta a kezét, amit Mel készségesen elfogadott.

- Igazából elég sokat hallottam rólad - vigyorgott ra Mel, mire lefagytam. - Jade sokat mesélt rólad.

- Tényleg? - nézett le rám Harry vigyorogva, én pedig szégyenemben lehajtottam a fejem.

- Tudok a kis svédországi kalandokról. Elmesélte minden részletét. A kedvencem az volt, amikor a hotelszobában...

- Oké, Mel, köszönjük - állítottam le égő fejjel, mielőtt még kikotyogna olyan dolgokat, amiket nem szeretném, hogy Harry is hallja. Röhögve figyelte, ahogy szikrázó szemekkel nézek rá.

- Most miért? Szívesen végig hallgattam volna - mondta Harry "szomorúan". Szemeimet forgattam.

- Szerintem otthon is kapsz elég emlékeztetőt a svédországi kis dolgunkról - motyogtam, mire elnevette magát. Mindenki tudta, hogy nem az elrablásról beszélünk, hanem a dologról. Amikor veszekedtünk, majd csókolóztunk, és.. Szóval, az. Az a dolog.

- Ennyire ne legyetek őszinték, légyszi - morogta Conor, akinek az ölében csücsült a kis Jonah. - Inkább üljünk le, mert ez a gyerek kezd nehéz lenni.

- Ó, az irigylésre méltó apuka megszólalt - emelte tekintetét a plafonra Melinda. Fejcsóválva nevettem, ahogy leültük a kanapékra.

- Hé - nézett Conor Melindára, mikor leültek. Jonah az apja ölében ült.

- Nincs semmi "hé"! - nyújtotta ki a nyelvét Melinda. - Nem gyúrsz eleget, az itt a gond. Nem a gyerek hízott el hirtelen.

Öröm volt látni, ahogy felszabadultan vitatkoznak egymással. Nem ismertem őket akkoriban, amikor együtt jártak, de úgy gondolom, hogy körülbelül így viselkedhettek akkor is. Jó volt tudni, hogy nincs harag köztük, minden oké, megbeszélték a dolgokat és talán egy családként is viselkedhetnek.

- És mi újság veletek? Meddig maradtok? - kérdeztem hirtelen Mel-től. 

- Egyenlőre csak 1 hónapig maradunk, aztán visszamegyünk Pratt-be..

- Persze csak összecsomagolni, mert utána jönnek vissza hozzám - fejezte be Mel mondatát Conor. 

- Komolyan? Londonba költöztök? - csillantak fel szemeim. Fantasztikus lenne, ha Melindáék itt élnének!

- Hát.. Conor ezt szeretné - mosolyodott el fanyarul Mel. Nem értettem a reakcióját. Conor csak felsóhajtott és inkább a fiával foglalkozott. Úgy látszik, már egy párszor átestek ezen a beszélgetésen.

- És te mit szeretnél? - kérdezte a nőtől Harry, mire ő lehajtotta a fejét. 

- A munkám odaköt, viszont nem szeretném elválasztani Jonah-t az apjától. Tudom milyen egy apa nélkül felnőni és megfogadtam, hogy ezt sohasem fogom megvonni a fiamtól. Csak most ismerték meg egymást. Nem akarom elrontani az örömüket.

- Akkor ne tedd! - feleltem. - Itt is szerezhetsz épp olyan jó munkát, mint Pratt-ben.

- A beteg édesanyám is ott van. Nem hagyhatom el - motyogta Melinda.

- Idősek Otthona? - vetette fel az ötletét Harry, mire Mel azonnal ránézett.

- Ki van zárva! 51 éves, nem rakom Idősek Otthonába!

- És Con nem mehet veletek Pratt-be? - érdeklődtem. Melinda helyett Harry válaszolt.

- Bandatag. Nem léphet csak úgy ki.

- De hisz te vagy a főnöke! Csak el tudod engedni velük - kérleltem.

- Hiába Conor a barátom, nem tehetem meg. A többiekkel nem lenne fair. Ne gondold azt, hogy csak Kenway az, akinek választania kell a családja és a maffia között. 

- Harry-nek igaza van. Nem is kérném Conor-t arra, hogy jöjjön velünk. Tudom, hogy fontos neki a banda és nem kényszeríthetem erre a választásra - bólintott Mel. Conor felnézett. Tisztában voltunk azzal, hogy az egészet hallotta, de valamiért nem szólalt meg. Na, de most!

- Oké, hogy ezt ti ketten lematekoztátok.. De eszébe jutott bárkinek is megkérdezni engem? Hogy én választanék-e a családom és a banda között?

- Conor.. - kezdte Mel, de a srác félbeszakította.

- Nem érdekel. Egyikőtöknek sem jutott eszébe megkérdezni a szóban forgó alakot.. Engem.

- Haver, nincs választásod - hajolt előre Harry. A hátára tettem a kezem, próbálva megnyugtatni, mert éreztem, ahogy egyre idegesebb lesz. - A banda mindenek előtt.

- Tudod, milyen képmutatónak hangzott ez, főnök? - kérdezte Conor gúnyosan. - Te is Jade-et teszed az első helyre, nem a bandádat! Én miért ne helyezhetném előbbre a családomat? 

- Mert én vagyok a vezér, és nem te! - morogta Harry. Nem tűrte az engedelmességet, és Conor most az idegein táncolt. - Nem te döntöd el, hogy mi lesz, hanem én!

- Akkor minek hoztuk ezt egyáltalán szóba? Így is, úgy is megvonjátok tőlem a fiamat. Nem mindegy? - nevetett fel Conor kínjában, majd felállt és elhagyta a szobát. Éreztem a kezem alatt, hogy Harry izmai megfeszülnek. Jonah nem értette apja hirtelen távozását. Én is felálltam, hogy utánamenjek. 

- Hagyd - mondtam Mel-nek, aki szintén utána akart rohanni, hogy beszéljen a fejével. Beleegyezően visszaült a helyére, de szemében láttam egy kis féltékenységet irántam. Nem foglalkoztam vele és Harry-hez fordultam. - Megyek, beszélek vele.

Bólintott, mert tudta, hogy hiába ellenkezne, akkor is mennék. 

A legjobb barátom és próbálok neki segíteni.