2013. november 23., szombat

13. Chapter

 Drágaságaink.
Meghoztam nektek a következő részt, amint látjátok. Nem sikerült annyira jól, mint ahogy terveztem, de tudjátok nehéz együtt élni az én édes jó anyámmal. Fárasztó egy kicsit;)
De mindegyis. Beszéljünk egy kicsit Rólatok. Köszönjük szépen a sok támogatást, amit manapság kapunk tőletek:) Elképesztőek vagytok! Ezért már megérte létrehozni a blogot. Thank you babe's. ♥♥
Megjegyezném, hogy lehet csatlakozni a fb csopihoz is, szeretettel várunk mindenkit!
Szívrohamért, agykárosodásért és önygyilkosságért nem vállalok felelősséget miután elolvastad a fejezetetet!
Bo'x


- Mégis mit keresel itt? - rekedten kérdeztem, a még mindig a kezemet szorító Harry-től.
 - Én hoztalak be a kórházba, pontosabban én és Lou. Nagyon megijdetünk, Jade. - mélyen a szemeimbe nézett, majd amikor válaszra nyitottam a számat, az orvos nyitott be, utána Lou-val.
 - Örülök, hogy felébredt Miss. Csak közölni akartam ájulásának okát, ha megengedi. - foglalt helyet az ágyam melletti kis fotelban. Feszengve néztem rá, nagyon nagyon rossz előérzetem támadt.
 - Kérem folytassa..
 - Nos. Ájulásának több oka is lehet, például kevés víz került manapság a szervezetébe, esetleg éhezteti magát. De ezeket a nagynénje segítségével kizártam, hisz mondta, hogy rendesen táplálozik és megfelelő vízmennyiséget fogyaszt.  - magyarázta, miközben Lou nénire nézett. - Így alaposabban kezdtem vizsgálni Önt. Nem tudja véletlenül, hogy édesapjának vagy édesanyjának nem-e volt valamilyen betegsége?
 - Hát, öhm. Nem, nem tudom. Vagyis anyámat nem is ismertem, apukám pedig semmi jelét nem adta, hogy komolyabb betegsége lenne. Maximum egy megfázás, vagy egy kis láz de semmi több. - Már nem értettem ezt az egészet. Nem hajlandó végre kinyögni, hogy mégis mi a fészkes fenéért vagyok itt bent?
 - Doktor úr.. - szólalt fel Lou. Mindenki ránézett. - Amikor gyerekek voltunk, a bátyám többször volt kórházban. Szúrt a szíve, rengetgszer fájt a feje. Volt, amikor el is ájult tőle vagy vérzett az orra. Akkor állapították meg nála a.. - Szemeit ellepték a könnyek, ahogy a régi emlékeire gondolt. - Szívbillentyűzavart.

 - Pontosan, Ms. Teasdale. Szívbillentyűzavar. - helyeselt az orvos, bennem pedig megállt az ütő. Szemeim kitágultak, testem megmerevedett. Lélegezni is csak nehezen lélegeztem. A fejem megint sajogni kezdett, és izzadtam. Nagyon izzadtam. Szívem a mellkasomban erősen dobolt, egy sajátos ütemre. A sípoló hangtól a fülemben, alig hallottam ahogy a doki rábólintott, hogy apámtól örököltem a betegségem. Szívbillentyűzavaros vagyok.
 - Jade. Jól vagy? - vette kezébe az arcomat a nénikém. Megráztam a fejem, hangomat nem találtam. Próbáltam lenyugodni, nem akartam, hogy Lou még ennél is jobban felzaklassa magát. Túlságosan aggódós típus. Így is látam az arcán, hogy halálra van rémülve most, hogy kiderült minden.
 - Jade, próbáljon lenyugodni. Vegyen mély lélegzetet, többször is. - magyarázta az orvos. Felállt a fotelből, és felém közeledett. A lámpájával belevilágított a szemembe, gondolom nem akart mégegy ájulást. Lou már nem volt mellettem, Harry ölelte át, aki szomorúan nézett felém.
Végig a zöld szemeibe néztem, míg az orvos vizsgált. A zöld összes árnyalatát véltem felfedezni íriszeiben. Csodaszép volt. Most sem haragot, sem megvetést nem láttam tekintetében.. Szemeit nem borította el a feketeség, mint mikor megütöttem. Erre az emlékre elszégyelltem magamat, hisz sosem ütöttem meg senkit sem. Valamiért bántott, biztos volt rá oka. Még nem tudom, hogy mi volt az de biztos, hogy kiderítem!

***

 - Doktor Úr. Mikor mehetek haza? - kérdeztem, mikor visszajött a szobámba. Kezében egy dosszié volt, azt nézegette, majd rámnézett.
 - Egyenlőre holnap, de más-más időpontokban vissza kell jönnie, ugyanis kivizsgáljuk és egy műtét is vár Magára! - Nem reagáltam olyan hevesen, hisz már tudtam. Lou már elmondta, hogy lesz egy kisebb beavatkozás. Szívbillentyűt tesznek a szívembe.. Elég furcsán hangzik, és félelmetesen. De nem féltem. Emiatt meg is gyógyulhatok, minden jó lesz. Miért félnék tőle?
 - Igen, tudom. - bólintottam. A doktorom mosolyogva nézett rám.
 - Nagyon bátor vagy, Jade!
 - Ez nem bátorság kérdése. Meg akarok gyógyulni. - magyaráztam, szerintem észszerűen.
 - Más nem tenné meg.
 - Akkor a többiek bolondok. - nevettem. Nevettem? Ilyen helyzetben a legjobb amit tehetek az az, hogy boldog vagyok. Beletörődtem, elfogadtam és boldog vagyok.
A doki is velem együtt nevetett, megsimította az arcom, majd magamra hagyott.
Este volt már, csak egy kis fény világított be az ablakokon keresztül. Lou abban a fotelben aludt, amiben pár órával ezelőtt a dokika ült. Harry az ablak alatt szuszogott. Békésen nézett ki. Ezt a látványt el tudnám fogadni, a folytonos utálatos arckifejezése helyett.
Szemeim majdnem leragadtak, ásítottam egy nagyot. Próbáltam elhelyeszkedni úgy, hogy egy csőre se feküdjek rá. Eléggé szűrt a kezem, mikor a fejem alá raktam, mivel a csuklómban is volt egy tű. Morogva inkább a hátamra feküdtem, és úgy maradtam percekig. Vagy akár órákig..

Reggel

 - Nem mennétek ki egy kicsit? Öltözködni szeretnék. - nyafogtam Harry-nek és Lou-nak, mikor ott serte-pertéltek körülöttem. Harry csak kuncogott, Lou pedig a fejét csóválta és valami olyat motyogott, hogy "ne hisztizz, inkább öltözz".
 - Láttam már egyszer-kétszer a meztelen testedet, előttem nem kell szégyenlősnek lenned. - kacsintott Lou nénikém, én pedig azonnal elvörösödtem. Hogy mondhat ilyet egy fiú társaságában? Totál ciki.. 
 - Előttem pedig végképp ne szégyelld magad, azt hiszem tudom, hogyan néz ki a nők meztelen teste. - nevetett Harry. A pofátlan mindenit neki is! Nem gondoltam, hogy ennyire perverz.
 - Nade, Harry. - szólt rá finoman a nénikém. Ő csak a szemeit forgatta, és védekezés képpen feltartotta a kezeit. 
Ekkor csörrent meg a telefonom. Még mindig a szexi kórházas szerkómban, odatipegtem a daloló készülékhez, és felvettem. - Igen?
 - Szia, Jade. Én Adam vagyok. - Egy kellemes férfihang szólt bele.
 - Szia, Adam. Mit szertenél? - kérdeztem, ugyanis nem értettem hirtelen hívásának okát. Harry a fiú nevére megmerevedett, elnézett mellettem.
 - Csak jobbulást akartam kívánni, hallottam kórházban vagy - magyarázta zavartan.
 - Hát, köszi. Ma már megyek haza.
 - De jó! Akkor tudnánk valamikor találkozni? - Kicsit vidámabb lett a hangja, de én nekem nagyonnem volt kedvem ehhez a beszélgetéshez. Csalódtam benne. Nagyon nagyot.
 - Nem hiszem, sajnálom. - Igazából nem sajnáltam. Unottan birizgáltam közben a körmömet, miközben szomorúan felsóhajtott.
 - Mégis miért?
 - Vissza kell járnom vizsgálatokra a kórházba. És pihennem is kell, remélem megérted! - Ez volt a legelső érv, ami eszembe jutott. 
 - Persze, pihenj csak. Akkor szia. - A választ meg sem várva csapta le a készüléket. És még ő van megsértődve? Mekkora egy tuskó.

 - Mi van a mi kis Don Juanunkkal? - mosolygott Lou néni. Ha ő azt tudná.. Inkább csak legyintettem, jelezve nem akarok róla beszélni.
 - Csak nem összevesztetek? - gúnyolódott Harry. Ilyenkor tényleg nem értem őt. Összezavar.
 - Nem hiszem, hogy rád tartozik. - vettem oda neki foghegyről. Lou, hogy megelőzze a kialakuló vitát kettőnk között inkább elküldött öltözködni. A koszos kórházi fürdőszoba nem éppen alkalmas egy átöltözéshez. A ruháimat nem mertem lerakni a földre, annyira koszos volt a padló. Egy törülközőt tettem a lábaim alá, és arra tettem rá az ideiglenes ruhámat, amit 2 napig hordtam. Egyébként néha kikandikál belőle a fenekem..
 - Siess, kincsem. Tom és Lux már itt vannak! - Izgalomba jöttem, hogy újra láthatom az unokahugomat, annyira hiányzott. Magamra kaptam a fekete vans cipőmet, hajamat egy egyszerű, de nagyszerű kontyba raktam a fejem tetején, majd szaladtam kifelé.
 - Jadey - szólított a pici Lux. Mosolyogva vettem az ölembe, és megszorongattam, mintha ezer éve nem láttam volna. A kicsi fejét a nyakam hajlatába fúrta, és úgy is maradt. Adtam egy puszikát a feje búbjára, és belemosolyogtam a kamerába, mert Lou-nak pont most jutott az eszébe megörökíteni ölelkezésünket.

Lux baba a kocsiban is az én kezeim között maradt, szerintem elaludt. Mármint a szuszogásáról, és a csukott szemhájáról én arra következtettem. A visszafelé út halkan telt, a rádió hangja töltötte be az üres teret köztünk. Tom és Lou elől ültek, hátul pedig én, Lux és Harry. Pontosabban én kihúzódtam a kocsi jobb szélére amennyire csak tudtam, Harry pedig a bal szélen üldögélt, fejét az ablaknak döntve.
 - Harry vigyünk haza, vagy nálunk alszol? - nézett hátra Lou.
 - Ha lehet, ma inkább nálatok alszom. - motyogta a fiú. Nálunk alszik? Micsoda? Te úristen! Kész katasztrófa lesz az éjszakám, úgy érzem.
Inkább csendben maradtam, megtartottam magamnak a véleményemet. Jobban jártam vele, szerintem. Mégis feszengtem valami miatt. Egyáltalán hol alszik? Nincs vendégszobánk, tudtommal. Végülis akkor alszik a kanapén. Vagy Lux-szal. Egyáltalán miért érdekel, hogy hol alszik, jesszus?

Megérkeztünk.. Ami egyenlő volt azzal, hogy kezdetét vette életem legérdekesebb éjszakája.

3 megjegyzés: