2013. december 14., szombat

16. Chapter

Sziasztok!
Meghoztam nektek a következő fejezetet. Nagyon remélem, hogy tetszeni fog, mert olyan hosszú lett, hogy az hihetetlen. "Lemértem" (:D) máskor egy fejezet ennek a harmada!! Nem szokásom hosszú fejezeteket írni, ennél jobban talán semmit nem gyűlölök.
Mi lesz velünk a zárórésznél, ami ennél is hosszabb lesz? Te jó ég.
Na nem is húzom tovább a szót, ez az elsőtől az utolsó betűig Jarry. Oda, vissza, előre, hátra, és még keresztbe is Harry és Jade.
Nagyon várom a kommenteket. Legalább annyit, mint amilyen hosszú ez a rész.
Csókci'. B*



- Hagyjuk, nem fontos – legyintettem.
- De az. Tudnom kell, ha valami nincs rendben, hogy segíthessek.
- Ugyan, hogy tudnál segíteni? – húztam ki a kezemet az övéiből.
- Ha nem mondod el, mi a probléma, akkor sehogy. – Kezei ugyanott pihentek az asztalon, mintha misem történt volna.
- Már régebben volt, és…
- Jade – mormogta. Nagy levegőt vettem, hogy kitisztítsam a fejemet. Nem sikerült. A bántó gondolatok nem akartam megszűnni, szinte skandálták a rosszakat. Mégis erőt vettem magamon, és belekezdtem. Elhittem, hogy Harry tud segíteni, bár nem tudom mi alapján lettem ennyire bizakodó. A kétségbeesés sok mindenre képes, igaz?
- Egyik éjszaka, talán egy hete volt, nem tudtam aludni. Elmentem sétálni, ahogy régen. – Nagyot nyeltem, ahogy belekezdtem a folytatásba. Harry szemei kíváncsian figyeltek, vártak.
- Elkezdtek követni, és beszólogatni. Fiúk. Nagyjából 10-12, de lehet többen voltak. Elfutottam, de elestem, és utolértek. Azt hittem meg fogok halni, Harry. Senkit nem ismerek itt. Akkor még szinte Louise-t és Tomot sem. – Könnyeim folyni kezdtek, Harry pedig nagy zajt csapva felpattant a helyéről. Követtem a példáját. Pénzt rakott az asztalra, majd megfogta a kezem, és kihúzott a kávézóból. Egy szót sem szólt, csak kinyitotta nekem a kocsija ajtaját. Beültem és bekötöttem magam, amíg Harry megkerülte a járművet. Letöröltem a könnyeim, és csak arra lettem figyelmes, hogy elindultunk. A hatalmas autó csendben haladt a sötét utakon, folyton megvilágítva egy-egy járda menti fát. Valójában örültem, hogy nem kellett folytatnom az estém beszámolóját.
- Hova megyünk? – szipogtam.
- Hozzám – válaszolt és lekanyarodott egy számomra már ismeretlen utcába.
- Miért? – Erre választ már nem kaptam, akkor sem, mikor megérkeztünk. Titkon kíváncsi voltam hol és milyen körülmények között él Harry, így legalább ez benne van.
Egy igen nagy ház előtt parkoltunk le. Arra számítottam, hogy az út túloldalán lévő az övé, de nem. Hatalmas volt. Nagyobb, mint a miénk, és nagyobb, mint amiben régen laktam. Valójában, tényleg hatalmas volt. Kívülről halványszürke, amitől modernnek, új építésűnek tűnt, ennyit meg tudtam állapítani. A látványtól megilletődve lépkedtem Harry mögött. Hány éves is? 19? Talán 20? Még ezt sem tudom.
Kinyitotta nekem a kaput és maga elé engedett. A hideg miatt összefontam a karjaimat. Úgy tűnt, minél közelebb érek az otthonához, annál hidegebb van. Mintha a kerítés szabályozta volna a hőmérsékletet. Nevetségesen hangzik.
Miközben elsietett mellettem, hogy kinyissa az ajtót, végigsimított a hátamon, ezzel visszaröpítve a valóságba. Gyorsan követtem, hogy beérhessek a – remélem – melegbe.
Az előszobában csalódottan vettem tudomásul, hogy még itt is elférne rajtam egy pulóver, és egy valamivel melegebb ruha. Levettem a cipőmet, és követtem Harryt.
- Elmondod miért vagyunk itt?
- Mert beszélni akartam veled, de nem egy kávézó közepén.
- Oh – bólintottam. Megkérdeztem volna, hogy miért nem ér rá holnap, vagy valami, de inkább ráhagytam. Minden lépéséből sütött az idegesség, nem akartam felhúzni.
- Hozok neked ruhát, mielőtt megfagysz nekem – mosolygott, és el is tűnt. A hajamat birizgálva sétáltam körbe a nappalit.

Pont, ahogy elképzeltem.
A falak egységesen fehérek, és dekoráció szinte semmi nincs rajtuk. Néhány polc, amik között szintén van, ami csak üresen áll. Üres váza az egyik szekrény tetején, mellette egy kép, egy poros keretben. Óvatosan, szinte félve vettem a kezembe, majd a kézfejemmel letöröltem a tetejéről a port.
Szokásos családi kép tárult elém. Anyuka, apuka, és két kisgyerek, de valami, ugyan nem tudtam, hogy mi, de nem volt rendben.
- Jade. – Ijedtemben majdnem kiejtettem a kezemből a fotót.
- Öhm.. tessék – fordultam gyorsan hátra.
- Hoztam ruhát. Mit csinálsz? – Tekintete a kezeimre csúszott. A francba.
- Én csak…
- Az mi? – mutatott felém ismét dühösen
- Csak egy kép. Körbenéztem, de nem tudtam, hogy nem szeretnéd, ne haragudj – hadartam. Figyelte, ahogy visszaállítom a helyére, aztán odalépkedtem mellé.
- Nem haragszom – lágyult meg a tekintete. Belső énem hatalmasat sóhajtott. Szinte éreztem, ahogy a kő leesik a szívemről.
Kivettem a kezéből a melegítőt, és már ránézésre tudtam, hogy nagy lesz rám.
- Merre van a fürdő? – pislogtam fel rá. Rámutatott a megfelelő ajtóra, én pedig bementem és nekiláttam átöltözni. Mivel Harry nem adott pólót, csak egy nadrágot és egy zipzáras felsőt, gondolkoztam, hogy levegyem-e a ruhámat. Végül megszabadultam tőle, és ráhajtottam egy szék háttámlájára. A kardigán a combomig leért, és a nadrág szárát is fel kellett hajtanom, valamint jól meghúzni a derekamnál, nehogy leessen. Vicces volt. A táskámból kivett hajgumival összefogtam a hajamat, és lemostam a sminkemet is. Megtöröltem az arcom, aztán kisétáltam Harryhez.

Háttal volt nekem, épp a radiátornál matatott valamit.  Úgy gondoltam, hogy a fűtést akarja melegebbre kapcsolni. A kanapé előtti asztalon két bögre várt ránk, így halkan odasétáltam, és leültem, míg Harryt vártam.
- Végre végeztél. Nem is hallottam, hogy kijöttél volna – mosolygott, és leült mellém. Alaposan végignézett rajtam. Az arcom, a hajam, és a ruhái rajtam. Éreztem, ahogy belepirulok mindenbe, amit tesz. Lehajtottam a fejemet, és az asztal felé fordultam. Felhúztam a lábaimat és a körömlakkomat figyeltem a lábujjaimon.
- Mit csináltál?
- Feljebb vettem a fűtést. Valójában nem tudtam, hogy kell. Sosem csináltam ilyet – vonta meg a vállát.
- És ezek? – vettem el egy bögrét.
- Forró csoki – vigyorgott. – Ezt tudtam, hogy kell. – Felnevettem rajta, és megkóstoltam a melengető italt.
- Milyen? –nézett nagy szemekkel. Olyan volt, mint azon a képen. Mint egy kisfiú, aki gondtalanul játszik az anyukájával, a kertben. Homokozóban csinál süteményt, amit aztán végigkínál mindenkinek.
- Krémes, csokis, és forró – mosolyogtam. Nem tudtam, hogy jutottunk idáig. Együtt nevettünk, az ő ruháiban ültem az ő kanapéján, forró csokit iszogatva, és felszabadultan. Nem tudtam, hogy történt, de tetszett.
- Mesélsz nekem? – fordult felém.
- Tessék?
- Mármint. Amit elkezdtél. Nézd, én tényleg segíteni akarok neked, de ha nem hagyod, akkor nem fog menni.
- Miért akarsz ennyire segíteni? Eddig ki nem állhattál.
- Láttam, ahogy kórházba visznek miattam. És azt is nagyon jól tudom, milyen hirtelen egy új környezetbe kerülni. – Tekintetéből egy valamit tudtam csak kiolvasni. „NE ELLENKEZZ.” Szóval tettem, amit mond.
- Nem tudom. Már mondtam, hogy mi volt. Csak futottam, és megijedtem. Aztán utolértek. Odalöktek egy fiúhoz, aki elvitt magával. Azt hittem megerőszakol, vagy meghalok. Vagy mind a kettő. De elengedett. – Megborzongtam, ahogy visszagondoltam. Kortyoltam a csokoládés italból, Harry pedig habozva ugyan, de közelebb húzott magához.
A ház kezdett bemelegedni, de lehet, hogy csak én éreztem így a forró bögre és Harry közelsége miatt.
- Hogy hívták? Emlékszel? – nyugtató hangon beszélt, lágyan.
- Ed. Ez az egy, amire tisztán emlékszem. – Harry felmordult, én pedig kiittam az utolsó cseppeket is. Elhúzódva tőle leraktam a bögrémet az asztalra.
- Mennyi az idő? – kérdeztem pár másodperc múlva.
- Negyed nyolc – motyogta.
- Jesszus Harry, haza kell mennem, nagyon késő van.
- Nem kell.
- De igen. Látod, Lou már hív is. – mutattam a telefonomra, ami zenélve jelezte a bejövő hívást. Hihetetlen, milyen pontos.

- Hol vagy? – szólt bele szinte azonnal.
- Én öhm. Harrynél – néztem a göndörre.
- Oh. És ott alszol? – Ő is össze volt zavarodva. Csakúgy, mint én.
- Én nem. Azt hiszem nem. Majd megyek.. nem sokára. Oké?
- Vigyázz magadra. – Csak ennyit mondott, majd sóhajtott, és kinyomta.
Nem tudtam pontosan mire is gondol ez alatt, de azt igen, hogy neki van igaza. Egyszerűen nem hittem el, hogy még le sem tettem a telefonom, máris újra csörgött.
- Ki az már megint? – mogrott Harry.
- Adam… - válaszoltam és egy picit zavarba is jöttem miatta.
- Ne vedd fel. – Próbálta kivenni a kezemből a készüléket, de átvettem a másik kezembe, majd ismét elhúztam a zöld nyilat a kijelzőn.
- Szia – motyogtam, majd felálltam, és arrébb lépkedtem a konyha felé.
- Szia. Na mi újság?
- Semmi érdekes. Miért hívtál? – Le akartam rázni. Nem szép dolog, de tudom jól, hogy mennyire utálják egymást Harryvel. Ebből pedig semmi jó nem sülhet ki.
- Ja, hát csak gondoltam átnézhetnék hozzád. – O-ó.
- Öhm ez nem túl jó ötlet, mert…
- Ne már, már elindultam – nevetett.
- Nem vagyok otthon. – Összeszorítottam a szemeim ahogy válaszra vártam. De semmi. Ledöbbent.
- Akkor…?
- Egy barátomnál – vágtam rá.
- Kinél? Harrynél? Tudom, hiszen még nincs más. – Felemelt hangon beszélt, ideges volt, ez nyilvánvaló. – Nagyon jól tudod, hogy ki ő. Hogy mi a véleményem róla, és az ilyen emberekről. Akkor miért vagy nála? Játszol velem? Válaszolj. – Kiabált.
- Adam kérlek ne haragudj rám.
- De haragszom. Ő egy utolsó állat, akivel még csak találkoznod sem lenne szabad, nem hogy nála aludni.
- Nem alszom nála. Csak beszélgetünk. – Hiába beszéltem. Csak levegőt vett, amíg megszólaltam. Nem is figyelt rám.
- Megdugott? Vagy meg fog, igaz? Mindig azonnal felveszed a telefont, de most nem. Ez az oka, igaz?
- Adam. – A könnyeim már szép lassan folydogáltak lefelé. Nem hiszem el, hogy ő ilyennek ismert meg. Egyszerűen nem ment. Én nem ilyen vagyok, és ezt ő is nagyon jól tudja.
- Én meg itt töröm magam. Ilyen vacsora, olyan piknik, ékszerek, amire csak gondolsz, de neked csak ennyi kell? – Már nem szólaltam meg. Tudtam, hogy felesleges. – Csalódtam benned. – Lecsapta a telefont, én pedig a tenyerembe zokogtam. Nem hittem el, hogy ez megtörtént. A telefonomat a pultra tettem, én pedig a földre ültem sírni.

- Jade? – hallottam Harryt közeledni. Összehúztam magam, és fázni kezdtem a hideg padlókő miatt. Elmotyogtam valami „hagyj békén” féle mondatot, de csak enyhe próbálkozás volt.
- Hééé. Mi történt? – Tenyerét a térdemen éreztem. Felemeltem a fejemet, és láttam, hogy előttem guggol. Egyik kezét felemelte onnan, és az arcomon simított végig. Ujjaival letörölte a könnyeimet, és már erőm sem volt meglepődni, mikor felemelt, és lazán sétált velem. Felvitt a lépcsőn, de oda már nem ért el a nappali fénye. Nem kapcsolt villanyt, így nem láttam semmit. Benyitott egy szobába, feltehetően a sajátjába, aztán lerakott egy ágyra. Felültem, míg a szemem megszokta a sötétet. Felkapcsolt egy kislámpát, és magához húzott.
- Mit mondott? – simogatta a hátamat.
- Megharagudott, mert itt vagyok. Kiabált velem. – Rázott a sírás, Harry pólóját pedig kezdtem eláztatni.
- Sssshh – nyugtatott. – Ne sírj, kérlek.
Nem beszéltünk többet. Én halkan pityeregtem egy darabig, aztán elfáradtam, és abbahagytam.
- Azt mondta, hogy biztos lefeküdtem veled, és csalódott bennem. – Nem kérdezett. Csak úgy kijött belőlem.
- Nem lenne szabad így beszélnie veled. Nem érdemled meg. Nagyszerű lány vagy, és ezt neki is tudnia kéne, nem pedig így reagálni minden apró szarra.
- Miért mondasz ilyet? – kérdeztem csodálkozva. Sosem volt még velem ilyen kedves. Tényleg, soha.
- Mert így gondolom.
- De eddig olyan bunkó voltál velem. Igaz, én is hozzád, de…mindegy.
- Ez sem fog megtörténni többé. – Ismét végigsimított az arcomon, letörölve az utolsó csepp könnyemet is.
Szinte elvesztem a szemeiben. Gyönyörűek voltak. Zöldek, és nagyok. Néha annyira tiszteletet parancsolóak, de most leginkább tökéletesnek hatottak. Figyeltem, ahogy engem néz. Az arcomat, a szemeimet, a számat, a nyakamat. Én is ezt tettem. Alaposan tanulmányoztam mindenét. Annyira kimerült voltam, hogy fel sem fogtam a helyzet intimitását.
Hallottam, ahogy levegőt vesz, éreztem a leheletét, a tenyerét, ami az arcomról a nyakamra csúszott, az egész közelsége megmagyarázhatatlan bizsergést váltott ki belőlem. Közelebb hajolt, de megállt. Nem tett semmit. Az orrunk csaknem összeért. Lehunyta a szemeit, nagy levegőt vett, és hátrébb húzódott. Az egész pillanat megszakadhatott volna, de a kezemmel utána kaptam, és visszahúztam magamhoz. A tettemet felfogni sem volt időm, mikor ajkaink összeforrtak. Túl fáradt voltam gondolkodni…

8 megjegyzés:

  1. Juuuuuj !!! De imádtam ezt a részt:) Adam viselkedését nem tudom hova tenni....egyszerűen köcsög:p...amuggy miért van igy kiakadva ? Járnak Jade-vel vagy most mi van ? Na jo..teljesen összezavarodtam:D A lènyeg...tökre örülök hogy történt köztük valami:)) Remélem hamar jön a kövi rész:D

    VálaszTörlés
  2. Lányok, ez valami fantasztikus lett:) Alig várom a folytatást! Nagyon szurkoltam a Jarry-nek, Jadam nagyon nem volt szimpi #bocsinincsbocsi. Szóval röviden tömören SIESSETEK!<33♥
    Szeretettel: Zs

    VálaszTörlés
  3. IIGEEEEEEEEEENNN smároltaak!!Annyira jó lettt hogy az már fáj!!Nagyon sies a kövivel!!:)

    VálaszTörlés
  4. ezazezazezaz!!:D járjunk örömtáncot!:D naaagyon naaagyon jó lett.:) siessetek a kövivel :)

    VálaszTörlés
  5. Sziasztok! Nagyon jó lett a rész! Már nagyon vártam a smacipartit.. :DDdd
    Siesseteeeeeeeeeeeeeekkk! ♥♥♥♥♥♥ :DDDDDDDDDDDDDddddddddd

    VálaszTörlés
  6. Úristen most nézem,hogy már csak egy rész van és utána várhatok a részekre folyamatosan napokat!
    ÉS ILYEN RÉSZ UTÁN MOST MEGŐRÜLTEM VOLNA HA NINCS FOLYTATÁS :D
    De hál'Istennek van,szóval megyek is és olvasom! :DD

    VálaszTörlés