05. Chapter

Ladies.!:')
Kicsit későn, de megjött az új rész! Vártátok, mi?;) Sok hozzáfűznivaló nincsen, de.
Nagyon szomorú voltam, amikor láttam, hogy a negyedik fejezethez kevés komment érkezett. Nem tudom miért. Bocyy kitett magáért, komolyan mondom! Főleg így, hogy kórházban volt..
Kérlek szépen titeket, readers: kommenteljetek, és pipáljatok! Pozitív vagy negatív, teljesen mindegy. Valami visszajelzést.! És amin elszörnydtem még, az olvasók száma. Még mindig 11! Tudom, hogy többre vagytok képesek.. És remélem, hogy értünk megteszitek.:)
Btw. itt is kérlek titeket: KETTEN vagyunk, T/1-ben írjatok, mert már mindKETTEN kivagyunk, amikor valaki a chat-en, vagy kommentben "sziát" vagy "nagyon jól írsz"-t látok, látunk!
Ezekívűl büszke vagyok ráok,lányok, ugyanis több, mint 2000 mgtekintésnél járunk!:$
Köszönjük!<3
Bo'x


Másnap reggel mikor lementem a konyhába, a ház üresen kongott.
- Lou? Tom? Valaki?! - a valakit nem tudom miért tettem hozzá. A konyhaasztalon találtam egy papírfecnit.

"Drágám! Ma egész nap dolgozom, Tom pedig bement egy közeli városba, egy régi ismerőséhez. Lux-ot leraktuk a nagyszülőkhöz. Nem akartunk felkelteni, ezért nem szóltunk. Ha már otthon leszel egész nap, megtennéd, hogy bevásárolsz? El kéne menned a pékségbe is, kenyérért. 

Este jövök! Ne csinálj semmi ostobaságot!! Puszi."

Király. Be kellett látnom, hogy a mai napomat a saját meghitt társaságomban fogom tölteni. De talán nem is baj, kell egy kis kikapcsolódás. A bevásárlólistát megtaláltam a papír alján. 

Visszamentem a szobámba, rendesen felöltöztem. A tegnap vásárolt ruháim közül választottam. Egy tigrises felsőt választottam, hozzá egy koptatott farmert, és persze nem maradt el a fehér converse sem. Hajamat a fejem tetejére, kontyban hagytam. Egy kis szempillaspirál, és szemhéjtus aztán whoálá! Készen is voltam.

Egy műzlivel a kezemben hajtottam a városi pékség felé, ahogy Lou kérte. Leállítottam a kocsi motorját, és elindultam befelé. Az ajtó csilingeléssel jelezte, hogy bejöttem. Nem volt egy nagy hely, viszont mindig friss pogácsa, és sütmény szag van.
- Jó reggelt! - mosolyogtam az eladó nénire. - 1 kg felvágott fehér kenyeret szeretnék.
- Máris hozom, csillagom. - ez volt a válasz. Közben alaposan körbenéztem. Nagyon harmónikus hely volt, a falak melegséget árasztottak. A bútorok passzoltak, ezáltal az összkép mesés lett!
- Parancsolj, 15 font lesz. - felé nyújtottam a pénzt. Mosolyogva megköszöntem a kiszolgálást, majd újra beültem a kocsiba. Immáron másodjára hajtok a pláza felé, csak most nem a cipő- illetve a ruhaboltok felé vettem az irányt, hanem bementem az első adandó élelmiszerüzletbe.
A kasszánál hatalmas sor volt, és a kezem majd leszakadt, miután mindent megvettem amit Lou nénikém kért. Rakott egy kis pénzt is az asztalra, hogy azzal fizessek.
Legalább 10 perce álltam a nagy sorban, már majdnem elértem a kasszát hisz éppen előttem fizetett egy nő. Közben szépen leraktam a vásárolt kajákat a szalagra. Amikor a nő elment, én lettem a soros. A kasszás hölgy unott fejjel köszöntött, unottan húzta el a kajákat, majd unottan közölte velem a fizetendő összeget.
- Köszönöm, viszlát. - mondtam gyorsan és elmentem, mielőtt mégegy unott pillantást kaptam volna ajándékba..

Már a parkolóban voltam. A kocsit telepakoltam mindennel. Mentem át a vezető oldalra, amikor láttam, hogy a zebrán egy negyven év körüli nő akar átmenni. Ezzel semmi gond nem lett volna, de.
- Vigyázzon! - üvöltöttem a hölgynek, de mire újra pislogtam volna.. A nő már az úton feküdt, a fekete dzsip pedig száguldott tovább. Halálfélelemmel odarohantam az asszonyhoz. Körülöttünk hatalmas tömeg lett, mindenki jajgatott, miközben én kiabáltam nekik, hogy hívják már a mentőket. Nem lélegzett..
Szerencsémre egy idősebb férfi hívta is a mentőket, pár percet kértek az idejövetelhez. Megpróbáltam minden elsősegélyes tudásomat bevetni, mert úgy látszott,hogy senki sem akarja újraéleszteni a hölgyet. A szívem a torkomban dobogott, nagyon féltem! Nyomtam a szedcsontját, levegőt nyomtam a szájába. Megtettem mindent, amit csak tudtam!
Pillanatok múlva szirénázásokat hallottunk, majd megláttuk a mentőkocsit, ahogy sebesen jön felénk. Két férfi szó szerint kipattant belőle, elővették a hordágyat, majd odatolták hozzánk.
- Hol vannak a hölgy hozzátartozói? - kérdezte egy harmadik férfi, aki időközben szállt ki a kocsiból. Az összes ember rám mutatott. Ez nem ér..
- Ön az? - hezitálva bólintottam. - Hogy hívják? - mutatott a nőre, akit az embrei élesztettek újra, most pedig valami lélegeztetőgép lógott ki a szájából. Mielőtt valami kamunevet kitaláltam volna, egy idegen férfi bekiabálta, hogy "Nora Evans". - Köszönjük. Kérem fáradjon be a mentőautóba.
Remegő térdekkel szálltam be, totál tehetetlen voltam! Nora nevén kívűl semmit sem tudtam róla. Viszont volt bennem valami, nem akartam egyedül hagyni Mrs.Evans-t. Kellett neki valaki, aki támogatja a kórházban. De ilyenkor hol vannak a családtagjai?

***

- Elnézést, maga Jade Miller? - jött felém egy fehér köpenyes férfi. Hatalmasakat pislogtam, próbáltam feldolgozni, hogy már esteledik. Úgy tűnik elaludtam, mert keresztben feküdtem két széken a váróban.

- Igen, én vagyok. - mondtam kissé rekedten. Alvás után mindig rekedtes a hangom.

- Bocsásson meg, hogy felkeltettem. Csak tájékoztatni szeretném, hogy Mrs.Evans-t bevittük a szobájába, viszont még az altató hatása alatt van. - tette hozzá, mikor látta, hogy állok fel.

- Be lehet hozzá menni?

- Egyenlőre nem. Maximum holnap engedélyezem a látogatókat, bocsánat. - ezzel együtt pedig ki is került. Ott áltam tehetlenül, egy kórházban ahol alapból semmi keresnivalóm sincsen. Ahogy végiggondoltam ezeket, telefonom rezegni kezdett a zsebemben, jelezve, hogy valaki hív.

- Igen?

- Te teljesen meg vagy húzatva? Hol az istenben vagy? - kiabált a telefonba Lou. Sóhajtva elmagyaráztam neki az egész szituációt, próbáltam szépíteni egy kicsit. De hogy magyarázhatná meg egy ember azt, hogy a kórházba kísért egy olyan nőt, akit nem is ismer?!

- Ez nem mentség, Jade! Tudod mennyire megijedtem? Azt sem tudtam hol vagy.. - halk szipogásokat hallottam, amiből arra következtettem, hogy sír. Sosem láttam Lou-t sírni, de eldöntöttem, hogy nem is akarom. 

-Kérlek szépen, ne sírj Lou! Már indulok haza. - nyugtatgattam, miközben mentem a recepció felé.

- Siess. - és lerakta. A portán odaadtam a telefonszámom, hogyha bármi történik Norával, tudjanak szólni. Majd kimentem a kórház parkolójába. Rájöttem, hogy a kocsimat a plázánál hagytam! Az istenit!

Fogtam egy taxit, elmondtam a célirányom, és már hajtottunk is. A plázánál kiszálltam, kifizettem a sofőr megérdemelt 12 fontját, és elindultam abba az irányba, amerre reggel leparkoltam. 

A fekete bmw-t hamar megtaláltam. Pontosan úgy állt, ahogy hagytam. Mondjuk hogyan is mozdulhatott volna meg, amikor nálam van a kocsikulcs? Gyorsan megnéztem a csomagartót, hogy minden ott van-e. Az ellenőrzés után szélsebesen hajtani kezdtem, a már megszokott útvonalon. Közben bekapcsoltam a rádiót. A zene ütemére doboltam a kormányon. Halkan énekeltem a dalszövegeket, legtöbbször a refréneket.

- Lou? -szóltam be a nappaliba az előszobából. A kulcsokat ledobtam a kis tálkába, majd bementem a meleg helyiségbe. 

- Hála istennek, hogy épségben hazaértél! - ölelgetett meg jó szorosan a nagynéném. Hirtelen szeretetrohamát nem tudtam hová rakni, de azért megöleltem. Mikor elengedett, értetlen tekintettel néztem rá.

- Mi az? Akár téged is elüthettek volna azok a vadbarmok, akik azt a nőt is! - magyarázta aggodalmát. 

- Igen, igazad van. - tekintetemmel a lábaimat néztem, sokkal érdekesebbek voltak, mint Lou haragos, kék szemei.
- Most pedig menj vacsorázni! Nyomás. - terelgetett a konyha felé.

Miután beláttam, hogy nem tudok több ételt betermelni, jó éjszakát kívántam, és felmentem a szobámba. Még hallottam, hogy Tom kérdezgeti a nagynénémet, hogy "mi bajom van?". A választ már nem hallottam, ugyanis a szobám ajtaját nagy csapódással becsuktam.
Fáradtan dőltem be az ágyba, nagyon kimerültem. Volt vagy 11 óra. Se energiám, se kedvem nem volt fürdeni, ezért elintéztem falusi módra: lefröcsköltem az arcomat egy pohár jég hideg vízzel. Ettől egy percre frissebbnek éreztem magam, de csak egy percre. Fogat mostam, és ismét bedőltem az ágyikómba.
Az előbbi alvásrohamom most elmúlni látszott.. Szemeim nem akartam lecsukódni, bármennyire is akartam! Kénytelen voltam belátni, hogy én most egy darabig nem fogok aludni.
Bebújtam az ágyam melletti mamuszomba. De aztán meggondoltam magam, és inkább elindultam a lépcső felé. Halkan lépkedtem a nyikorgó lépcsőfokokon. Csak remélni mertem, hogy mindenki alszik már! Láttam, ahogy a nappaliban világít a tv. Halkan káromkodtam magamban, de azért megnéztem, hogy ki vetemedett arra, hogy romba döntse a tervemet. Tom horkolt a kanapén.
Istenem, csak én vagyok ilyen mázlista? A bejáratnál felvettem a tornacipőm, és a kabátom. A kulcsot lélegzetvisszafolytva tettem be a zárba, és fordítottam el. Lenyomtam a kilincset, és szó szerint kisomfordáltam a házból.
Sietősen megindultam egy közeli park felé. Le akartam ülni, és egy kicsit hideg is volt. Egyetlen autó sem járt erre, ekkortájt. Rendesen kiszellőztethettem a fejemet. Két utcával lejjebb találtam egy játszóteret. Leültem az egyik hintára, és lökni kezdtem magam. A szellő bele-belekapott a hajamba, filmbeillő pillanat lett volna. Volna, ha nem rondítanak bele!
Lépéseket hallottam magam mögül. Ahogy egyre közelebb értek, hangokat is hallottam.. Férfi hangokat. Nem egy férfiról volt szó. Több férfiról!
Hirtelen felálltam és gyorsan elindultam valamerre. Mögöttem hatalmas füttykoncert kezdődött. Már szaladtam. És rettegtem!
- Hé! Hová futsz, cica? - kiáltott utánam az egyik. Biztosra vettem, hogy vigyorgott. Ha nem tudtam volna az erőviszonyokat, megfordultam volna, és letöröltem volna az arcáról az arrogáns vigyorát. De nagyon megijesztettek.
Gyorsabb lépések mögülem.. Futnak utánam!