06. Chapter

Sziasztok!
Valahogy sosem jön össze ez a szerda nekünk. :)
Mivel holnap kontrollra kell mennem, és nem akarlak rész nélkül hagyni titeket, így megkapjátok ma. 
Picit mintha rövid lenne, de remélem azért tetszeni fog.
Nem szeretnék túl sok mindent hozzáfűzni, mert csak húzom az időt. Nagyon jól estek az előző kommentek, úgyhogy reméljük, ehhez is kapunk párat.
Jó olvasást.
Bocyy.xx


Csak rohantam és rohantam. A kintről érkező hangokat szinte ki is zártam, csak a saját zihálásom és a fiúk kiabálását hallottam.
Néha hátrapillantottam, ami miatt a lábaim összeakadtak, én pedig hatalmasat estem. Az életem kisfilmként pergett le előttem, mikor feltápászkodva próbáltam tovább haladni. A próbálkozás hiába volt. Én sem voltam olyan kondiban, és az üldözőim is beértek. Épp csak sikerült lábra állnom, valaki máris megragadta a könyököm. Rettegtem.
- Szervusz szépségem - morogta valaki a fülembe.
- Engedj el - nyögtem. Nevetni kezdtek, és ide-oda rángattak. Az alkohol szaga mindegyikből ugyanúgy áradt. Tapogatni és simogatni kezdtek. Valaki belemarkolt a fenekembe, én pedig kapálóztam, próbáltam szabadulni.
- Na, mit csináljunk most veled? - kérdezte egy másik hang. Rekedt volt, és ijesztő.
- Volna egy-két ötletem. - Jézusom, hányan vannak? A könnyeim patakokban kezdtek folyni.
- A főnök nem fog örülni.
- Igaza van. Várjuk meg. - Sikítani akartam, de nem jött ki hang a torkomon. Csak rángattam a karomat, amit már olyan szorosan fogtak, hogy biztos voltam benne, hogy belilul holnapra. Már ha lesz holnap. Óráknak éreztem azt a pár percet, mígnem egy kocsi állt meg mögöttem.
- Engedjetek el! - sikítottam. Megpróbáltam kitépni a karomat a szorításukból, de csak azt értem el vele, hogy valaki megpofozott, hogy a fejem is elfordult. A kocsi ajtó csapódott, a pulzusom már az egekben volt. Remegtem, ha nem tartottak volna ilyen erősen, ismét a földön lennék.
Valaki nevetett mögöttem, az előttem állók elhallgattak.
Egy pár cipő halk kopogását hallottam csak. A fejemet lehajtva, remegve imádkoztam a túlélésért. Soha többet nem megyek el otthonról éjjel.
Fekete bakancs állt meg előttem. Drágának tűnt. A férfi talán jelezhetett az egyik mögöttem állónak, mert elengedték a végtagjaim. Érdes kezével az állam alá nyúlt, és fellökve a fejemet kényszerített, hogy a szemébe nézzek. Maximum 25 lehetett. Fekete haj, sötét, ijesztő szempár. Hümmögött párat, miközben az arcomat vizsgálta. A levegő gyorsan áramlott ki s be a tüdőmben. Miért nincs erre egy járókelő sem? Beleszívott a cigijébe, majd hanyagul eldobta, s rátaposott. Közelebb hajolt hozzám, és az arcomba fújta a füstöt. Köhögni kezdtem, marta a torkomat. Nem sima dohány volt.
- Hol az új kölyök? - morogta. Hangja érdes volt, szinte bántotta a fülemet. A pár emberes tömeg szétnyílt.
- Itt vagyok. - Előbbre jött, de megtartotta a tisztes távolságot a "főnöktől".
- A tied - felém bökött az állával. A kapucnis suhanc bólintott, és elnyomott egy ördögi vigyort. A fekete hajú még egyszer rám nézett, majd visszasétált a kocsihoz, és eltűnt.
- Hé Ed! Csak ügyesen - nevettek, majd erősen meglöktek hátulról. Majdnem elestem. A kapucnis megfogta a csuklómat, és magához rántott. A többiek pár "tanács" után otthagytak minket, ő pedig vonszolni kezdett a még ennél is kihaltabb terület felé. A londoni gettó. Mostmár biztos voltam benne, hogy megerőszakolnak, majd agyonütnek egy sikátorban.
- Szedd a lábad - rántott egyet rajtam. Halkan sírtam, és könyörögtem, hogy engedjen el. Két saroknyi séta után megálltunk egy szűk, apró utcában.
- Kérlek szépen, engedj el. Senki nem tudja meg. Könyörgök hagyj békén. - Össze-vissza dadogtam. Magamban már a teljes bibliát végigimádkoztam, hogy épségben hazakerüljek. Vagy legalább ne fájjon, ha vége. Egy konténer mellett a falnak lökött, majd úgy helyezkedett, hogy elállta a menekülési útvonalat. Szememet összeszorítva vártam az első ütéseket. Nem történt semmi. Pár másodperc múlva bátorkodtam felnyitni a szemhéjamat.
Ugyanaz a mogorva tekintet. Összeszorított ajkak, kiismerhetetlen tekintet, mint eddig. Nem tudtam mire gondol, vagy hogy miért nem tett még semmit. De ennek örülnöm kéne, nem?
- Szerencséd, hogy engem kaptál - nevetett. Mély hangja betöltötte a teret. Csodálkoztam, hogy még nem ájultam el a félelemtől. Hátrált pár lépést, majd végigmért.
- Na nyomás - vetette oda. Nem mozdultam. Nem értettem mit akar. Most elenged?
- Nem hallottad? Indulj. - Egyik kezével a -feltételezem- belváros felé mutatott. Óvatosan léptem előre, de ledermedtem, mikor ismét rám kiabált.
- Tűnj már el végre! - Ránéztem, és megindultam. Futottam, ahogy csak a lábam bírta. Pár sarokkal arrébb elkezdtem a zsebemben kotorászni.
Hála istennek, nálam volt a telefonom. Nem tudtam, kit hívhatnék. Lou infarktust kapna, ha megtudná, hogy az éjszaka közepén elmentem itthonról. De Tom... Ő talán jó lesz. Kikerestem a számát, és tárcsáztam.
- MmmHalló - szólt bele. A háttérzajokból arra következtettem, hogy még mindig a nappaliban van, a tv előtt.
- Tom. - sóhajtottam. Kishíján megint elsírtam magam. Végre egy ismerős, biztonságot jelentő hang.
- Jade? Jade te vagy az? Mennyi az idő?
- Igen, én. Értem kell jönnöd.
- Tessék? Mégis hol vagy? Jade, az isten szerelmére mindjárt hajnalodik.
- Majd elmagyarázom a kocsiban. Csak gyere értem. De Lou ne tudja meg.
- Dehogy tudja, alszik. Hol vagy? - Hallottam, ahogy becsukja a bejárati ajtót, majd a kocsi kattanását. Elmagyaráztam neki a környéket, mert az utcáról nem jött rá, majd letettük.
Lassan átsétáltam az új túloldalán lévő szórakozóhely mellé, és ott, a kint cigiző, vagy taxira váró emberek "biztonságában" próbáltam rendezni a légzésemet, és összerakni a félelem miatt elhomályosult emlékképeket.

Egy koromfekete terepjáró állt meg előttem. Felismertem a rendszámot, így a sötétített ablakok ellenére is azonnal beültem. A lábaim még mindig remegtek, ha arra gondolok, mi történt. A fenébe is Jade, majdnem megerőszakolt egy idióta.
Tom nem szólt hozzám, amit egyáltalán nem is bántam. Valószínüleg tudatosan tette. Látszott rajtam, hogy semmi másra nem vágyok, csak egy nagy kád forró vízre, és a kedvenc könyvemre. Ki akartam szakadni ebből a világból. El akartam tűnni, és ennek az egyetlen módja az volt, hogyha olvasok. Olyankor valami más, kellemesebb világba csöppenek, messze innen.
-  Jade, hazaértünk - rázott fel az álmomból Tom rekedtes hangja. Bólintottam,mmajd kiszálltam a kocsiból, és bevánszorogtam a házba. Halkan nyitottam, és csuktam az ajót, nehogy valaki felébredjen. A cipőmet rúgtam le, mikor Tom belépett. Nyomtam az arcára egy puszit, majd indultam fel, a szobámba.
Ő azonban nem hagyta ennyiben. Gyengéden a csuklómra fogott, így arra kényszerítve, hogy álljak meg.
- Megsérültél? - Csak megráztam a fejem válaszként.
- Hál'istennek. Holnap találkozunk. - Melegen mosolygott, és utamra engedett. Lábujjhegyen lépkedtem az emeletre, nehogy a lépcső nyikorogni kezdjen. A szobámba érve vége volt mindennek. Levegőért kapkodva zokogtam halkan, és az ágy mellé kuporodtam. Lábaimat felhúztam, s előre-hátra dülöngélve nyugtattam magam.

Reggel a földön ébredtem. Összegömbölyödve, teljesen elgémberedve feküdtem. Túl kimerült voltam a gondolkodáshoz az éjjel, és úgy tűnik, észrevétlenül álomba sírhattam magam. A telefonomat előkotortam, és megnéztem az időt. Nincs reggel. Már rég elmúlt dél. Amilyen halkan csak tudtam, besétáltam a fürdőbe, és engedtem magamnak egy kád vizet. Levetkőztem, és sziszegve elmerültem a forró habokban. Az első pár másodperc után megszoktam a hőmérsékletet, és lehunytam a szemeimet.
Kár volt.
Képek villantak elém. Ahogy futok, a kárörvendő nevetések, az esésem, ahogy rángattak...
Mint aki egy rémálomból ébred, úgy ültem fel hirtelen. A gyors mozdulattól két kisebb tócsa keletkezett a kád két oldalánál. Ziháltam ijedtemben. Szinte éreztem a szorításukat a csuklómnál. Nagyon sóhajtva döntöttem hátra a fejem,més teljesen elmerültem. Talán csak a térdem látszott ki a vízből. Amíg közvetlen fulladásveszély nem fenyegetett, addig nem jöttem a felszínre.
Gyorsan megmostam magam, majd kiszálltam a kihűlt vízből. A testem köré csavartam egy törölközőt, így indultam vissza a szobámba, hogy felöltözzek. Nedves hajam most hosszabb volt, mint általában, mélyen a mellem alá ért.
A szobában magamra kaptam pár egyszerű ruhát, és megtöröltem a hajamat. Úgy döntöttem, nem szárítom meg, hanem kiülök a napra. A polcomról lekaptam az egyik kedvenc könyvemet, s kiültem a hintaágyba, hogy immár sokadszor olvassam újra.
A család többi tagja nem volt itthon, de Lou hagyott nekem egy papírt.
Hívj ha felébredtél. Lux miatt ne aggódj, velem van. Vigyázz magadra, sietünk haza. L.

Egy almával és az imádott könyvvel a kezemben kiültem a kertbe. Hallgattam, ahogy a madarak csiripelnek, élveztem a napsugarakat a bőrömön. Igazi nyáreleji idő. Hmm.
A századik oldal körül járhattam, mikor hallottam, hogy csörög a telefonom a konyhában. A hátsó ajtón ketesztül besiettem, hogy megnézzem ki hív. -Ismeretlen- Hezitáltam, hogy felvegyem-e, de végül elhúztam a zöld nyilat.
- Halló.
- Szervusz drágám. Ne haragudj, a sajátom lemerült, azért hívlak erről. - Lou. Hát persze.
- Szia, mondjad.
- Csak gondoltam megkérdezem hogy vagy.
- Nemrég keltem fel. Olvasok a kertben. - Miközben ezt mondtam, lassan visszasétáltam és leültem a párnák közé.
- Örülok, hogy jól vagy. Megyek, dolgoznom kell. Szép napot - köszönt el, én pedig bontottam a vonalat. A készüléket magam mellé helyeztem, és a karomon lévő hajgumival összefogtam a félszáraz, kócos hajkupacot a fejem tetején.

Késő délután, éhesen mentem be a konyhába. Hihetetlen, hogy így elment az idő. Nem mintha olyan nagyon korán keltem volna....
Csináltam magamnak egy tál müzlit, majd már mehettem is ajtót nyitni. Tom ért haza előbb, ez pedig csak egyet jelentett.: Hosszas és kíméletlen beszélgetést.
- Szia - köszöntem halkan. Biccentett, és kioldozta a bakancsát. Kirázott a hideg. Annak az embernek ugyailyen volt tegnap. A kitetovált férfi követett a konyhába, én pedig visszaültem a müzlimhez.
Várakozva, kíváncsi tekintettel állt meg velem szemben.
- Nem gondolod, hogy valamit el kéne mesélned? - fonta össze a karjait. Figyelmeztető, idegesítő látvány volt. Sóhajtva toltam el a tálat magam elől, és keresztbe tettem a lábaimat.
- Mire vagy kíváncsi?
- Mindenre - vágta rá egyszerűen. Vártam pár pillanatot, és összeszedtem a gondolataimat, még mielőtt belekezdtem volna.
- Nem tudtam aludni. Úgy döntöttem, elmegyek és sétálok egyet. Egy közeli játszótérre mentem, és leültem. Hallottam, ahogy nevetgélnek mögöttem. Megijedtem, és inkább tovább álltam. Többször is utánam szóltak, én pedig rohanni kezdtem. Nem tudom merre, csak mentem amerre láttam. Ők meg utánam. - A szemem égni kezdett.
- De bértek, mert elestem. Felrángattak, és lefogtak. Halálfélelmem volt. Mondtak dolgokat, de a legtöbb homályos. Meg akartak erőszakolni. Próbáltam elfutni, de szorítottak, és pofon vágtak. Valami főnökre vártak, aki aztán megnézett, és odaadott az egyiknek. Ha jól emlékszem, Ed volt a neve...igen. Megfogta a kezemet, és maga után húzott. A többiek csak kiabáltak, hogy "keféld halálra" meg "üsd amíg lélegzik" - Reszketve ismét levegőt vettem, s letöröltem a könnyeimet. Tom, miért csinálod ezt?
- Ő meg csak vonszolt maga után. Egy sikátorban voltunk. Nekilökött a falnak. El akartam szaladni, de nem tudtam, mert elém állt. Rettenetesen féltem. Könyörögtem, ő pedig... Ő csak úgy elengedett. Azt mondta szerencsés vagyok. Elfutottam, és hívtalak téged - fejeztem be. Tom odajött hozzám, és szorosan magához ölelt. Halkan sírtam a fekete, "NIRVANA" feliratú pólójába.
Mikor megnyugodtam megtöröltem az arcom, és egy szó nélkül felrohantam a szobámba.
Befeküdtem a paplan alá, és arra gondoltam, mikor még minden rendben volt. Még élt apu, és anyu is. Boldogok voltunk, és a kertben szaladgáltunk, nevetve, gondtalanul.
Egy dologban biztos lehetek. Ed megmentette az életem, és bármilyen vad is valójában, hálásnak kell lennem neki.