11. Chapter

Gyerekek!!:)
Íme, feltárom a 11. fejezetet. Sokmindent ehhez sem tudok hozzáfűzni, elnézést, hogy ilyen későn hoztam!:S
Remélem tetszeni fog, és nem csalódtok bennem/benünk!
Olvassatok kellemesen:) ♥!
Bo'x


Furcsa volt viszontlátni a szomszédokat, ezt a régi környezetet amiben felnőttem. De tudtam, hogy már semmi sem ugyanaz. Amikor leszálltunk a repülőről, érezni lehetett, hogy ez bizony Amerika. Az emberek, a nyüzsgés.. Kétszer több, mint amit Londonban tapasztaltam.
Egy kedves hölgy, aki két házzal arrébb lakott tőlünk, mindig kedvesen nézett rám, köszönt, amikor reggel kimentem az újságokért. Most viszont sajnálkozó pillantásokat lövellt felém. Erre pont nem volt szükségem.
Lou végig simogatta a hátam, halkan mondogatta, hogy "Nyugi, semmi baj sem lesz". De szerintem inkább magának bizonygatta, mint nekem. Látszólag nyugodt voltam, próbáltam is az lenni belülről. Rossz érzés költözött a hasamba, már az induláskor. Sosem voltam temetésen, legalábbis a szüleimén nem. Anyámén nem lehettem jelen, mert fiatal voltam. De most, hogy 18 évesen apámén kell részt vennem, hányingerkeltő érzés. Nagyokat lélegeztem, mikor elértük a temető kapuját. Egyből tudtam hova kell menni, ugyanis egy sírnál legalább tizenöten álltak már, mind fekete ruhában. Eljött a pillanat.
Pókerarccal mentem apám sírjához, bár könnyek csillogtak a szememben, nem engedtem őket ki. Nem szabadott megtörnöm az emberek előtt. Erősnek kellett mutatnom magam. Ugyláttam Lou néni nem nagyon fogta vissza magát, halkan szipogott mögöttem. Megértem, a testvére volt.

 - Ms. Miller. Mondana pár szót? - felkaptam a fejem erre a kérdésre, hisz szinte végig a cipőm orrát tanulmányoztam. Nem voltam képes felnézni. Azonban ez a kérdés meglepett.
 - H-hogyne. - bólintottam, majd felálltam az emelvényre, apám sírja fölé. Lenéztem a fa sírra. Bele volt vésve a neve, a születési dátuma, és a halálának időpontja. Mellette egy kis szöveg: "Egy csodálatos apa, és egy fantasztikus ember." Hát igen, tényleg az volt.
Mély levegőt vettem, és elkezdtem.
Nem zengtem ódákat apámról, azt hiszem elég volt annyit mondanom, hogy szeretem és hiányzik. Megköszöntem az emberek részvételét. Nem sírtam el magam, amiért jár nekem egy pirospont.
 - Részvétem. - fogott velem kezet, egy idős hölgy. És őt követték a többiek. Mindenki odajött, kezetfogott velem vagy éppen két puszit kaptam az arcomra. De mind jelezték részvétüket, ami igazán sokat jelentett nekem.
 - Szép volt, édesem! - jött oda hozzám Lou, és megölelgetett. Elmosódott a szemfestéke, de nem törődött vele. Ő így is gyönyörű volt!
 - Akkor indulunk is haza? - kérdeztem immáron az utcán. Magassarkúm kopogott a betonon, ahogy haladtunk valamerre.
 - Szerintem egy kicsit pihenjünk le egy hotelban. Hisz tudom, hogy hozzátok nem mehetünk. - hangját lehalkította a mondat végére. Csak ránéztem, jelezve, nem mondott semmi rosszat.

 - Lou, az Isten szerelmére várjatok már! - valaki utánunk kiáltott. De a mély, rekedtes hangról felismertem.
Szent szar. Mit keres ez itt?
 - Á, Harry. Végre. Már azt hittem el sem jössz. - mosolygott a fiúra a nénikém.
 - Jobb lett volna.. - morogtam. Lou hirtelen rámnézett.
 - Hogy mondtad?
 - Büfögtem. - vigyorogtam rá. Tudtam, hogy egyszer kihúzom a gyufát nála a modorommal, de nem érdekelt. Iszonyú dühös voltam rá. Egyszerűen miért engedte, hogy idemerészkedjen ez az ember?
 - Viselkedj úgy, mint egy hölgy. Kérlek. - azzal továbbment. Egy pillanatra láttam, ahogy Harry válla rázkódni kezd, próbálja visszafogni a nevetését. Ez egy apró mosolyt váltott ki belőlem.
Fogtunk egy taxit, és elmentünk Houston legnépszerűbb, és legdrágább hotelébe. Be kell valljam, sosem jártam olyan helyeken, ahol körül vagyok véve gazdag emberfélékkel. Nem tartoztunk a gazdagok rétegébe. Nem is voltunk egy utcán kolduló szegény parasztcsalád, de nekünk is megvolt a magunk baja. Az iskolában is sokszor csúfoltak emiatt. Nem jártam az éppen legújabb csillogó-villogó ruhákban, nem volt oldalt világítós cipőm. És nem is öltöztem éppen "lányosan". Tehát nem a babarózsaszín színű póló volt az első, amit kézbevettem öltözködéskor.

 - Jó napot. Egy háromágyas szobát foglaltam Lou Teasdale névre. Egy éjszaka. - magyarázta Lou néni a portsának. Várjunk csak. Állj álj állj! Mi az, hogy HÁROMágyas szoba??
 - Ez is velünk fog lakni? Erről nem volt szó. - sziszegtem Lounak a liftben, a lehető leghalkabban, hogy Harry nehogy meghallja, aztán a végén lelő.
 - Ne legyél már ilyen, az Isten áldjon meg. Egy napig próbáld kibírni a társaságát, legyél udvarias. A kedvemért, Jade könyörgöm. - nézett mélyen a szemembe. Fogcsikorgatva bólintottam, kb olyan fejjel, mintha nyúznának. Amikor elkezdett ugrabugrálni, akkor meg végképp meg akartam gyilkolni magamat!

Szinte kirepültem a liftből, márha az lehetséges. Végig csendben voltunk, és elég kínossá vált míg felértünk a 14. emeletre. Fogalmam nem volt merre kell menni, és halgatván az okos kis buksimra, elindultam a jobb irányba. Hogy miért? Mert az szimpatikusabb volt.
 - Khm. Másik irány. - vigyorgott rajtam Harry. Gödröcskéi láthatóvá váltak. Alapból nem ronda fiúcska, csak elég unszimpatikus számomra. Életemben nem idegesített még így senki, mint most ő.
 - Tudtam. - elsuhantam mellette. Hajam lobogott utánam. Hallottam, hogy követ.
 - Azért indultál a másik irányba, nemde? - Gúnyt űz belőlem. És még nekem magyarázza Lou, hogy legyek illedelmes. Chh..
 - Fogd be. Nyugodtan fogd be. - motyogtam inkább magamnak, mint neki. Hallottam egy utolsó idegesítő kis kuncogást, majd bevágtam az ajtót a hátam mögött.
Végre egyedül. Eldöntöttem, hogy kiélvezem a kis szabadságomat.
Elindultam az ideiglenes fürdőm felé. Megváltam koromfekete ruháimtól. Beraktam őket egy szatyorba, otthon majd kimosom őket. Vagyis a mosógép mossa, nem én.. Mikor felvettem egy pólót, és egy melegítőt, kopogtattak.
 - Gyere! - kimentem a hálórészlegre, miközben éppen a hajamat fogtam össze. Természetesen Harry állt ott.
 - Mit akarsz? - kérdeztem elég flegmán, pedig nem úgy akartam. A fejemben kedvesen fogadtam volna, mosolyogtam volna rá, és normálisan kommunikáltam volna vele. Aha, csak ez a valóság, szivi.
 - Így illik köszönteni egy vendéget? - tette drámaian a szívéhez a kezét. Csak legyintettem.
 - Gondolom nem teázgatni jöttél, szóval mondjad. - tértem rögtön a lényegre.
 - Állj le, jó?
Kérdése totálisan meglepett, nem erre számítottam. - Mi van?
 - Nem kell sajnáltatnod magad, rühellem az ilyen embereket!
 - Harry, még mindig nem értelek.
 - Ne sajnáltasd magad. Szerintem ez szánalmas. - végig a szemembe nézett.
 - Nekem támadsz, teljesen alaptalanul. Nem sajnáltatom magam, mégis honnan veszed?
 - Kit érdekel, hogy meghalt az apád? Hm? Lou is elrángatott ide, hogy legyen társaságod. Szerinte mi jóban vagyunk.. - valami furcsa arckifejezés suhant át az arcán.
Ezt komolyan nem teheti.. Sosem tettem még olyat, amit a következő pillanatban. Pofon vertem. Elfordította a fejét, ütésem erősségétől. A piros folt ott maradt az arcán.
Kapkodtam a levegőt. Még mindig el voltam fordulva, kezem a köldököm környékén még mindig meg volt emelve. Magam is meglepődtem a cselekedetemen, de nagyon ideges lettem rá.
 - Mégis, hogy merészelted az apám nevét a szádra venni? Megmondanád? Semmit sem tudsz rólam, mégis úgy bánsz velem, mint egy utolsó nyomorékkal. Kötekedsz, mindenben beleszólsz, bármit is csinálok. Nem értelek, komolyan. Semmi közünk egymáshoz. Akaratom ellenére szívunk közös levegőt, naponta nem egyszer, ezért kénytelen vagyok elviselni a társaságodat. Szeretem Lou-t, megígértem neki, hogy rendesen viselkedem veled. De itt neked kéne megtanulni egy kis jómodort! - kiabáltam az arcába. A könnyek eláztatták az arcomat, szipogtam de nem érdekelt, mert hangom határozottan és erősen csengett. - Most pedig, ha megkérhetlek távozz! - mutattam az ajtóra. Nem néztem rá, viszont tudtam, hogy figyel. Tekintete perzselte a bőrömet, miközben kiment. Nem csapta be az ajtót, normális ember módjára távozott.

Egy pillanatra megszédültem. Összeszorítottam a szemeimet, mert hirtelen fájdalom nyilallt a fejembe. Gondoltam csak egy kis fejfájás, a kiabálások miatt. A levegőt szaggatottan szívtam be.
Bementem a fürdőbe, fejemet lelötyköltem egy kis hideg vízzel. Mikor felnéztem a tükörbe, kettőt láttam magamból. Ez nem valami jó jel.. Előrenyúltam a törülközőért, kezeim remegtek.Nem tudom mi ütött belém.
Fejmasszírozva ültem le az ágyamra, fejemt a térdeim közé hajtottam. Ezt még apámtól tanultam. Azt mondta, ettől jobban leszek és elmúlik a fájdalom. Most viszont nem vált be.
Kopogtattak. Oh ne már!

 - Figyelj, szivi.  Nem akarsz jönni kajálni? - kérdezte bekukkantva a szobámba Lou. Láttam mögötte őt is. Mindketten csodálkozva, és egyben aggódva (Lou) néztek. - Minden oké?
 - Persze. Mehetünk kajálni. - álltam fel hirtelen, ami elég rossz ötletnek bizonyult. Eléggé megszédültem, léptem is hátra kettő lépést. Megint a fejemhez kaptam.
Lou is azonnal odajött hozzám. Egyik kezét a vállamra tette, másik kezével az arcomat simogatta. - Szerintem nem vagy jól, ülj inkább le. - próbált visszatolni az ágyra.
 - Mondtam, hogy jól vagyok. Menjünk már. - inkább otthagytam és elindultam az ajtó felé, ahol a zavarodott tekintetű Harry állt.
 - Tényleg, Jade. Maradjunk fent. - motyogta nekem, és megfogta az alkarom. Ezt nem rétettem. Az előbb itt ócsárolt, most meg védeni akar? Teljesen összezavart.
 - Te csak ne okoskodj nekem. Jól vagyok, és kész. - hiába mondtam, nem voltam jól. Éreztem. Karomat elrántottam, és megtörtént a baj..

Elvesztettem az egyensúlyomat, ahogy mentem volna ki az ajtón. Lábaim már nem bírták a súlyomat, feladták a szolgálatot. Összerogytam Harry lábánál. Nem gondoltam volna, hogy valaha is a lábai előtt fogok heverni, de ezt most nem azért csináltam mert akartam is. Egyszerűen nem tudtam megmaradni a lábamon.

Fejem odavertem a padlóhoz, rettentően fájt. Felszisszentem, a fejemhez kaptam de a következő pillanatban csak foltokat láttam mindenből. A fülem sípolását hallottam csak. Tehetlen voltam, és nagyon féltem. Valaki karonragadott, de abban a pillanatban egy sötét álomba kerültem..

(Remélem tetszett, és megérdemlünk pár kommentet;) xx)