2. Season // 7. Chapter

Bonsoir!
Remélem mindenkinek jól telnek a nyári szünet utolsó napjai. Tudom, ne is említsem, mert még nyár van, és valószínű, hogy hozzám hasonlóan ti is idegesek lesztek a tankönyves hírektől, és a többi kegyetlenül emlékeztető dologtól.
Mindenki olvasta az interjút?
Remélem a válasz egyöntetű igen, de ha valaki mégis lemaradt volna, akkor a hiányosságokat ITT pótolhatja.
Erről a részről nem igazán tudok mit mondani. Szerintem vannak jobb, és rosszabb részei is. Nem tudom minek tudhatom be ezt a kiegyensúlyozatlanságot, talán annak, hogy idő hiányában átlagosan hajnal 2 és 5 között írtam, mikor nagyjából már magamról sem tudtam, de azért remélem nem lett olyan borzalmas, mint amilyennek gondolom.
Éppen ezért szeretném különösen kiemelni, hogy ehhez is próbáljatok pár sort írni, bár nem hiszem, hogy bárki elolvasná a köszöntőket. Haha.xx
Jó olvasást gyönyörűim.
B.



A meglepettségtől hirtelen nem tudtam megszólalni. Nem tudtam, hogy ez hogy juthatott eszébe. Miből gondolta, hogy azok után, ahogy ott hagyott legutóbb, majd kacagva bólogatok, és azonnal átköltözök egyetlen csettintésre? Nem. Határozottan nem.
- Jól hallottad. Azt akarom, hogy hozzám költözz - ismételte el. Felnevettem.
- Mi olyan mulatságos ezen? - Oldalra döntve a fejét, összehúzott szemöldökkel bámult rám.
- Az, hogy nem hiszem el, hogy te komolyan elhitted, hogy ez összejöhetne neked. Nem fogok hozzád költözni, Harry.
- Nos, ez szép, de ez nem kérdés volt. Azt akarom, hogy ezentúl velem lakj - ismételte ezúttal kihangsúlyozva.
- Miért?
- Azért, mert belefáradtam abba, hogy ennyire önfejű vagy mostanában. És hogy őszinte legyek, nem szeretnék plusz őrséget fizetni, mikor én is tudok figyelni rád - magyarázta.
- Én is tudok vigyázni magamra! - emeltem fel a hangom.
- Nem, nem tudsz! Fogalmad sincs, hogy mi folyik körülötted! - Mostmár ő is ingerült volt, ami megrémisztett. Jobbnak láttam nem válaszolni.
- Mikor legutóbb magadra hagytalak, Damon elvitt tőlem, és bele sem akarok gondolni, hogy min mentél keresztül, míg vele voltál. - A hangja egészen más volt ezúttal. Az idegesség eltűnt a szemeiből, ahogy a hangszíne meglágyult, már-már fájdalmas lett. Szánalommal teli.
- Nem volt jó. De az még rosszabb volt, amit tőled kaptam, mikor legutóbb nálad voltam, és köszönöm, de nem akarok még egyszer oda visszamenni.
Harry egy pillanatra lecsukta a szemeit, majd sóhajtott.
- Nem ott lakom. És esküszöm neked, hogy ha szeretnéd, soha többé még csak hozzád sem érek, csak kérlek fogadd el, amit mondtam. Meg akarlak védeni Jade, és azt akarom, hogy újra bízzál bennem, mint régen.
- Azt elbasztad, Harry - sziszegtem, majd megnyomtam az ágyam mellett lévő nővérhívó gombot. Ő egy szó nélkül felállt, majd vissza sem nézve távozott a szobából.

Nem tudtam, hogy a hívógomb romlott-e el, vagy csak utálnak engem, de mikor már fél órán belül harmadszorra sem történt semmi, úgy döntöttem, felhívom Lou-t.
Az ágyam melletti kis szekrény fiókjából kiszedtem a telefonom, és miután bekapcsoltam, azonnal hívtam a nénikémet.
- Jade? Minden rendben? - vette fel azonnal.
- Persze. Azt hiszem. Te hol vagy?
- A liftben. Mindjárt nálad. - Ezzel megszakította a hívást. Pislogtam párat, majd a süket telefont elvettem a fülemtől, és magam mellé raktam. Lou, ahogy mondta, pillanatokon belül megérkezett egy ételes kocsival. Biztos nem adtak neki több tálcát azok után, hogy az egyiknek véletlenül eltörte a fülét.
- Nem tudod mi van ezzel? Már ezerszer próbáltam, de nem jön senki - mutattam a sárga gombra az ágyam mellett.
- Van egy kis felfordulás odakint. Biztos nem látták. Baj van?
- Nem, dehogy. Csak szomjas voltam - mosolyogtam, majd elvettem a poharat, amit azonnal felém nyújtott.
- Kérsz vacsorát? Hoztam mindenből egy kicsit, amit lent találtam a konyhán - vigyorgott önelégülten.
- Nem, még nem vagyok éhes. De ezt már többször meg akartam kérdezni... Hogyhogy téged mindig beengednek, és nekem mindig te hozod a vacsorát, ami teljesen más, mint a többieknek? - utaltam itt a velem egy szobában lévő három nőre.
- Harrytől kérdezd, ő intézte el - mosolygott, de ahogy meglátta az arckifejezésem, azonnal elkomolyodott. - Mi az? Baj van? Mondott valamit? Ha igen, én esküszöm...
- Azt akarja, hogy költözzek hozzá - szakítottam félbe.
- Szóval elmondta? Nem tűnsz boldognak. Azt hittem örülsz majd neki, hogy nem kell a bolond nagynénéddel élned, akinek van egy idegesítő, sipákoló kislánya.
- Te tudtad ezt? És ne beszélj így Luxról - nevettem el magam, mire ő is rákezdett.
- Persze, hogy tudtam. Harry ezt azóta mondogatja, mióta megismert. Úgy értem tényleg megismert.
- Hát, nekem csak most mondta. De semmi kedvem hozzá. Szerintem... - A mondatomat egy nővér jelenléte szakította félbe, aki pont akkor húzta el a függönyt.
- Jó estét, Ms. Miller. Láttam a jelzést, van valami probléma? Fáj valamije?
- Csak szomjas voltam, de már jól vagyok - mosolyogtam.
- Nem fáj semmije? - kérdezett vissza.
- Egy kicsit a fejem, de szerintem az csak azért, mert túlpihentem magam - nevettem, mire ő is felnevetet.
- Hozzak esetleg egy gyógyszert?
- Nem köszönöm, jól leszek - mosolyogtam.
- Rendben. Megkérhetném önöket, hogy az esetlegesen a szekrénybe pakolt dolgokat kivennék, és összecsomagolnának?
- Mehetek haza? - vigyorogtam, mire a nő ismét felnevetett.
- Sajnos az még messze van, hölgyem. - Miért hív így? Fiatalabb vagyok nála legalább 10 évvel.
- Egyelőre csak átszállítjuk egy magánterembe, ahol nem kell osztozkodni más betegekkel - mosolygott tovább.
- Megkérdezhetném, miért? - fordult felé Louise.
- Mr. Styles külön kérése, hölgyem. A kisasszony előre láthatólagos itt tartózkodásának idejére előre kifizette az úgynevezett vip betegszobát. - Lou és én egyszerre néztünk egymásra. Az arcán ugyanaz a döbbenet ült, mint ami valószínű, hogy az enyémen is.
- P-persze. Azonnal összepakolunk - makogtam. A nő biccentett, majd távozott. Lou füttyentve bólogatott.
- Nem rossz - mondogatta.
Úgy látszik Harry új szintre emelte a megóvásomat. Tényleg ennyire bizonyítani akar nekem, hogy odaköltözzek, hogy még itt is magánszobát bérel, kitudja mennyiért? A műtét így sem volt olcsó, és a kórházi ellátásom sem ingyenes, hiszen nem lakom már itt, erre még ezzel is növeli a számlát. Vagy ennyire fontos neki az épségem, vagy csak magának kedvez, hogy ha feldühödik, nyugodtan kiabálhasson. Nem tudtam melyik opciónak örülnék a legjobban.

3 nappal később.

- Anya, éhes vagyok! - jött oda hozzánk Lux a konyhában. Örültem, hogy annyi szenvedés után végre újra itthon lehettem. A saját ágyamban aludhattam, és nem voltam ágyhoz, és időbeosztáshoz kötve.
- Kérsz egy kis banános palacsintát? Gyere, üljünk fel ide - mondta, miközben a bárszékre tette a gyerekét és puszit adott a homlokára. Pár pillanaton belül már egy rózsaszín műanyag tányéron volt négy langyos palacsinta, amit én tettem le Lux elé. A kislány ügyesen nekilátott, és minden segítség nélkül, a tőle telhető legtisztábban fogyasztotta el az ételt.
- Mit tervezel a születésnapodra? - Lou hátrafordult hozzám mosogatás közben és szélesen mosolygott.
- Miért nem használod a mosogatógépet? - kérdeztem vissza. Valójában fogalmam sem volt, mit válaszoljak.
- Ne terelj! - nevetett.
- Nem tudom, Lou. Nem is gondolkoztam még rajta. Ha rajtam múlna, csak aludnék egész nap. - Akaratomon kívül ásítottam a mondatom végére.
- Ó arról ne is álmodj! Ha rajtam múlik, egy hétig fogunk ünnepelni alvás nélkül - kacagott. Persze. Rögtön gondoltam, hogy neki más terve van ezt illetően.

A szobámba érve az éjjeliszekrényre raktam a teámat, majd a falnak dőlve végre a kezembe vettem a könyvemet, hogy elolvassam az utolsó ötven oldalt. Épp hogy sikerült kinyitnom, és megkeresni hol tartottam, mikor kopogtak.
- Gye... - mire végig mondhattam volna, a zaklatóm már be is jött a szobába.
- Jade, zavarlak? - Igen Tom, zavarsz.
- Nem, dehogy. Mondd csak - mosolyogtam.
- Van pár perced? Csak beszélgetni szeretnék veled.. Pár dologról. - Ha eddig kibírtam, az a 10 perc már mindegy, nem? A könyvet magam mellé dobtam, és felhúztam a lábaimat.
- Hallgatlak. - Kinyúltam a bögrémért, ő pedig elkezdte.
- Tudom, hogy keveset beszélünk, és velem nem vagy olyan viszonyban, mint Lou-val, ami mondjuk érthető, hiszen ő mégis csak nő. De arra gondoltam, hogy segíthetnék neked lakást nézni. Egyáltalán nem örülök, hogy el akarsz költözni, de megértem. Felnőtt nő vagy, és ha ezt a döntést hoztad, akkor segítek neked mindenben, amihez én jobban értek. - Meglepett a kis monológja. Szerintem még egyszer sem intézett felé hasonló hosszúságú, összefüggő szöveget. Egy nagy mosolyt eresztettem felé, és bólogatni kezdtem.
- Az nagyszerű lenne, köszönöm - hálálkodtam. A teletetovált férfi egy pillanatra elbizonytalanodott, majd egy kicsit kitárta a karjait, jelezve, hogy meg akar ölelni. Nevetve viszonoztam a gesztusát. Úgy látszik, még mindig meg tud lepni.
- Akkor készülődj. Úgy fél óra elég?
- Mi? Most? Ma megyünk?
- Persze. Még csak 10 múlt, és már intéztem pár telefont az érdekedben. Akár ma is tudnak fogadni. - Pozitív csalódások hada ez a beszélgetés.
- Uhh. Nos, rendben. Akkor lent leszek úgy 20-30 percen belül - egyeztem bele.
Mikor pár napja felvetettem a külön költözés ötletét, nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar neki kezdek, vagyis kezdünk a dolognak. És hogy őszinte legyek, a békülésem a családdal teljesen elfeledtette velem az ötletemet. Ez nem jelenti azt, hogy megbántam volna, mert még mindig kitartok mellette.
Ahhoz, hogy önálló életet tudjak kezdeni, és végre tényleg fel tudjak nőni, szükségem lesz egy kis szabadságra, és önállóságra. Lou egy pillanat alatt tudna nekem munkát szerezni, amiből könnyedén eltarthatom magam, és a lakbért is egyszerűbb fizetni, mintha takarítónak állnék egy helyi gyorsétteremben.
Egy ötperces tusolás után átöltöztem, majd visszasiettem sminkelni, és helyrehozni a hajamat. A telefonomat lehúztam a töltőről, majd a táskámmal a kezemben siettem le a bejárathoz. Tom már kabátban, sapkával a fején várt.
- Kimegyek a kocsihoz, és bekapcsolom a fűtést, amíg összeszeded magad. - Válaszomat meg sem várva kapta fel az egyik kocsikulcsot, és ki is lépett az ajtón. Felvettem a bakancsomat, és a kabátom fölé lengén feldobtam egy sálat, majd a kedvenc fekete sapkám, és indultam utána. Beszálltam a szürke Audiba, ő pedig indult is.

- Felkészültél? - kérdezte, mikor odaértünk az első albérlethez.
- Azt hiszem - motyogtam. Valójában nem tudtam mitől is bizonytalanodtam el, hiszen egészen addig, míg le nem parkoltunk, hihetetlenül boldog voltam, hogy eljutottam ide az életem során. Gyorsan félresöpörtem a gondolatokat, ahogy egy hosszú, fekete kabátos férfi kezet fogott Tommal, mellettem.
- Biztos te vagy Jade. - Bólintottam. - Remek. Én Matthew vagyok, de az ilyen szép lányok, mint te, nyugodtan szólíthatnak Matt-nek. Én fogok neked segíteni válogatni a sok sok kiadó lakás között. - A hadonászásából, és a hangjából azonnal rájöttem, hogy Matthew bizony nem a lányokat szereti.
- Indulhatunk? Csodás. - Szóval nem hagy válaszolni. Értem. 
- Ez a ház a 90-es évek végén épült, ezért még igen jó állapotú. A lakások átlagosan 70 és 100 négyzetméter között mozognak, és szinte teljesen más elosztottságúak, egytől egyig - magyarázta, míg felértünk a lifttel a hetedik emeletre. A kezében lévő lapokra nézett. - A 72-es a miénk. - Tom és én elindultunk utána, majd miután nagy nehezen megtalálta a kulcsokat, még végighallgattam egy kisebb előadást a lakás tájolásáról, az előző három lakóról, és a felszereltségről, majd követelte, hogy pontozzam. Nem hiszem, hogy ez beletartozik az ingatlan keresésbe, és választásba, de ha már hetedik emelet, és hetvenkettes lakás, adtam rá hét pontot. Egyébként sem ért meg annál többet.
Matt tapsolt egyet, majd indultunk a következő épülethez, és így tovább egészen estig.

Mikor végre végeztünk, már 8 körül járt az idő, ami nagyon sok óra utazást, és csendben végighallgatott beszámolót jelentett. Egy szóval: elfáradtam. Oh, de még mennyire. A hidegből a házba belépve jól esett a meleg. Egészen eddig fel sem tűnt, hogy mennyire átfagytam és kimerültem. A földszinten finom sütemény illat terjengett.
- Lou? - kiáltottam.
- Édesem, hazaértünk - követte Tom a példámat. Megmosolyogtam a megszólítást. Öröm volt hallani, hogy így szólítják egymást, és mennyire szeretik a családjukat és az életüket ebben a világban. Azt kívántam, hogy nekem is ilyen tökéletes életem legyen később.
- Konyha - érkezett a válasz. Levettem a cipőmet, a kabátomat, és a sapkát, majd követtem a már célba ért Tomot.
- Hmm. Mit csinálsz? - szaglásztam, mint egy kisgyerek. Lou nevetve jött oda puszit adni, majd betett egy fehér tálat a mosogatóba.
- Csak egy kis csokis almás sütit. Lux és Tom kedvence, és eszembe jutott, hogy neked még nem is csináltam. Hogy ment a lakás keresés?
- Egész jól. Azt leszámítva, hogy a harmincas, meleg csávó, akk az egészet lebonyolította, olyan beszédeket mondott, hogy az utolsó lakásnál az ablakon kiugrás gondolatával játszottam. Ja, és "pontoznom" kellett mindent, amiket ő felírt magánat. Azt mondta, ez majd segít. - Lou hangosan felnevetett.
- Csak nem Matt? Ó te jó ég. Zseniális az a srác - kacagott.
- Ismered?
- Persze, hogy ismerem. Tom és ő gyerekkori barátok. Nekünk is ő találta ezt a házat még két éve - mosolygott. - Akkor én is furcsálltam. De igazából csak meg kell ismerni. És minden meleg srác fura a maga módján - legyintett.
- Értem. Mikor lesz kész a vacsora?
- Csak nem éhes vagy?
- Éhen veszek - nevettem.
- Tíz perc. Pakolj le, és jöhetsz is. Szólj a gyerekeknek is - nevetett. Tudom, hogy Tomot is így hívja, hiszen meggyőződése, hogy mint minden férfi, ő is pont ugyanolyan nagy gyerek. A szobámba érve ledobtam a táskámat, és összefogtam a hajam, majd ahogy Lou kérte, szóltam a "gyerekeknek", hogy jöhetnek enni. Lux visítva rohant le mellettem a lépcsőn, Tom pedig utána, nehogy elessen. Nagyon aranyosak voltak.
Az ebédlőben értem be őket, ahol már meg volt terítve, és csak rám vártak. Leültem a szokásos helyemre, majd megvártam, míg rám kerül a sor, hogy szedhessek az ellenállhatatlan sült csirkéből, és krumpliból. Egyszerű, de mégis nagyon finom.
- És hány lakást néztetek meg? - kérdezte Lou
- Ötöt, vagy hatot. Nem tudom - feleltem.
- Volt amelyik tényleg tetszett?
- Nem, nem igazán. Nem nekem lettek kitalálva, hogy őszinte legyek - sóhajtottam. - Bár, hogy őszinte legyek, a harmadik az egész jó volt.
- A nagy barna bőrkanapéval és a külön gardróbbal? - nevetett Tom.
- Igen. Igazából csak ezért a kettőért. - Csatlakoztam a két nevető emberhez velem szemben.
- Csengettek - mondta Lux.
- Tessék?
- Csengettek. Az ajtónál - ismételte.
- Oh. Várunk valakit? - kérdeztem Lou-t és Tomot. Egyszerre rázták a fejüket, miszerint nem. - Oké. Megyek, megnézem ki az - mosolyogtam, majd az kisétáltam az ebédlőből. Át a konyhán, a nappalin, és végül a bejárathoz. Hihetetlen, hogy ennek a kislánynak milyen jó füle van.
Elfordítottam a kulcsot a zárban, majd kitártam az ajtót.
Egy hatalmas csokor virággal találtam szemben magam. A magasságból, az öltözékéből, és a kikandikáló göndör fürtökből természetesen rájöttem, ki az.
- Jade, én csak azért jö..
- Nem akarlak látni Harry - mondtam, majd becsuktam az ajtót. Mielőtt teljesen bezárult volna, Harry visszatolta a kezeivel.
- Bassza meg. Legalább hallgass végig - morogta. Sóhajtottam, majd leakasztottam a kabátomat, és egy kulcsot, majd kiléptem mellé a hidegbe.
- Be sem engedsz? Nem is a te házad.
- Nem kérdezted, és nem erről akarok beszélni. Minek jöttél ide?
- Hogy elmondjam, sajnálom. Amiket mondtam, amit tettem, és minden egyes pillanatot, mikor szomorú voltál vagy sírtál miattam. Jóvá akarom tenni, és szeretném ha eljönnél velem valahová.
- Nem.
- Akkor holnap? - kérdezte.
- Nem Harry. Sem holnap, sem holnapután, sem pedig semmikor. Megmondtam, hogy nem akarlak látni - sziszegtem. Nagyon kevés kellett, hogy kiabálni kezdjek.
- Csak ne legyél ennyire önfejű! Beszéljük meg. Sosem lesz jobb, ha nem beszélünk.
- Nem akarok veled beszélni, nem akarom, hogy jobb legyen, mert nekem tökéletes volt, míg azt hittem, halott vagy. Szóval ha nincs más mondandód, akkor fog a virágaid, és menjél el!
- Jade... - kezdte megint, egy fokkal idegesebben.
- Tűnj el innen! - emeltem fel a hangom.
Rám nézett, és egy pillanatra megrémültem a fölém magasodó alakjától, és a sötét szemeitől, de ellöktem, majd megfordultam, és már bent is voltam újra a melegben. Ezúttal nem akadályozott meg. Becsuktam, majd kulcsra zártam az ajtót, és visszamentem a többiekhez..